kicsisziv blogja

Figyeltem Őt. Amikor csak megláttam, mindig az jutott eszembe, hogy mindenki ilyen apukát szeretne. Apukának és társnak is nagyon megnyerő volt. Én pedig csak figyeltem. A szemem sarkából, az ablakból, a rendezvényeken, ahol a gyermekeink szereplését vagy csak jelenlétét felügyelve mi is részt vettünk szülőként. 

Sokszor-vagy inkább úgy mondanám, hogy egyre többször eszembe jutott... egyre többször késztetést éreztem arra, hogy ősi ösztöneimtől vezérelve kivessem azt a bizonyos hálót, ami egyébként be volt gubancolva... se eleje-se vége nem volt és már jó ideje szárazon-összetekerve a képzeletbeli sarokba volt bedobva. 

Aztán megtört a jég. Minden bátorságomat összeszedve beszélgetésbe elegyedtünk. A szívem a torkomban dobogott. Egy merész húzással telefonszám-csere lett a vége. Akkor még nem tudtam.... de ezt majd később.

Röpke három percet adott, hogy döntsem el: akarok-e Vele közelebbről is megismerkedni?

Nem kellett három perc. Sőt.. egy sem kellett. Azonnal döntöttem.

Igen.

Megindult a lavina... elindult a szív-görgeteg. Levelek... telefonhívások.. sms-hegyek! Feleség ott-férj itt... félelem a lebukástól mindenütt.  Néha belegondoltam: hát kell ez nekem? Szükségem van nekem erre az egészre? A gyomorremegésre... a várakozásra... az idegességre...  nincs-nincs!!! De abba is belegondoltam, hogy szükségem van nekem erre? A szeretetére... az ölelésére.. az érintésére... a kedvességére... az érzésre, ami Ő maga?? Hát persze.... mindennél jobban akartam. Ő 8 évig figyelt engem.. én pedig kb. szintén ennyi ideig figyeltem Őt, mire megtaláltuk a közös utat. Nem szeretnék letértni róla. Inkább vállalom annak kockázatát, hogy belelépek a szögeslécbe ezen a cserjékkel benőtt úton, minthogy kimenjek a kövezett útra.

Telt az idő... a titkos találkák.. a finom összenézések... az édes percek és órák, amiket együtt tölthettünk egyre mélyebb és mélyebb nyomokat hagytak bennünk. Nem volt olyan okos ember, aki megfelelő érveket mondjon arra, hogy miért hagyjuk abba. Kicsi patakunk halkan csordogált a meder kövei közt... mígnem egy zuhataghoz ért...

Jött a szörnyű hír... elköltöznek. Összedőlt a világ. A közelben lévő folyó a kétszeresére duzzadt a könnyeimtől. Az otthon nyugalmát és a megszokott mosolygós feleség és anya-képet egyre nehezebb volt megtartani. Ő csak nyugtatott... az a néhány km, ami elválaszt... talán még előnyös is lesz... kevesebb ismerős... kevesebb kíváncsi tekintet. A város-az város.. a falu meg falu..... 

5 éve tart ez a nagy érzés.... úgy vigyázunk egymásra, mint a gyémántokra és nem mondanánk le erről a kapcsolatról önmagunktól.

Persze ragozhatnánk, hogy mi minden történt az 5 év alatt... de nem az a fontos.. hanem a jelenleg is tartó érzés!

Biztosan van, aki most ítélkező gondolatokkal azon elmélkedik,hogy miként lehet ilyet tenni.... de kérem .... EZ A SZERELEM! :)))