kicsisziv blogja

Még várlak ... még mindig.Ott, ahol eddig.

Minden csendes.Csak a szívem dobban

Annyi minden megérinti az embereket nap-mint nap...

Egy szó-ami a lelket gyógyítja...vagy épp halálraítél egy kapcsolatot.

Egy mosoly-amitől szebb lesz a napunk..vagy elromlik hosszú időre.

Egy kézfogás-ami magabiztossá tesz...vagy elbizonytalanít.

Egy tekintet-amibe beleveszünk...vagy sebet ejt rajtunk.

Egy történet-amitől elszorul a szivünk...vagy új reményt adhat.

Egy zene-amitől előtörnek a könnyek...vagy édes emlékek villannak be lelki  szemünk előtt.

Egy hang-amit egész nap vártunk...vagy megrémít, mert hasonlít egy másikra.

Egy arc-aki mosolyog felénk...vagy bánatról árulkodik.

Érintések kereszttüzében élünk... adjuk és kapjuk. Várjuk vagy épp elkerülnénk. Ezektől lesz gazdagabb az életünk... a lelkünk... a szívünk.. az elménk. Mindegyikből tanulunk valamit....ha észrevesszük. Ha nem siklunk el felette... ha megérezzük ezt a bizonyos érintést. Meghatározhatja a sorsunkat... életeket szépíthet vagy ronthat el. Talán néha bele sem gondolunk, hogy egy-egy mozdulat. szó, zene, egy pillantás, egy mosoly vagy egy hang mit okoz ... nekünk és másoknak egyaránt. Tanít. Örömre, bánatra, hitre, szeretetre és szerelemre, barátságra, megbocsátásra, megértésre. Csak vegyük észre őket!!! 

Azt mondják: Ahány ember ...annyi-féle! Teljesen igaz! Ahogy az is, hogy ahány ember-annyi különböző sors. Abból sincs két egyforma! Véleményem szerint nagyon nem mindegy, hogy hová születünk... milyen családba.. környezetbe..kultúrába. A neveltetés... a világról való gondolkodás... a hit milyensége nagyon is befolyásolja a sorsunkat. Azt a sorsot, amit állítólag már a születésünkkor kapunk, mint valami használati utasítást.. és azt a sorsot, amit mégis magunk alakítunk olyanra, amilyenre. 

Tegnap szemtanúja voltam egy (szerintem a legnagyobb) emberi tragédiának.

Egy asszony (aki a közvetlen szomszédom) már másodszor kísérte végső nyughelyére gyermekét. 4 gyermekből kettő már végleg megpihenni tért. Csöpp kis fehér koporsóban "aludt". A temetésen szem nem maradt szárazon. Szív-szaggató volt úgy egyben az egész. 

Ez hát a sors... kinek-kinek más jut belőle.

Van, aki észrevétlen viszi magával és éli meg a mindennapjait... és van olyan is, aki roskadozva cipeli. Önmaga miatt... a szerettei miatt... vagy csak egy idegen miatt. Vagy elbírja, vagy lerogy alatta és előbb-utóbb feladja... anélkül is, hogy akarná ezt.

A legtöbbször elhangzó kérdés a veszteségek megélésekor a "miért???" Néha van válasz...de csak néha... azonban van, amit soha nem képes a tudat feldolgozni.. elfogadni.

-Miért pont velem történik.. vagy miért pont Vele? Miért nekem kell ezt megcsinálnom? Vagy épp miért nem én lehetek  ott?

Ha csak leírjuk egy papír-fecnire a lottószámokat, amiről később kiderül, hogy a nyertes szelvény lehetett volna... biztosan verjük a fejünket a falba...és jön a kérdés: Miért nem adtam fel?

Ha előre tudnánk a sorsunkat... ha beleolvashatnánk abba bizonyos "Nagykönyvbe" akkor vajon mit csinálnák másként? Vajon lenne akkor kiút?? Megmenekülhetnénk a sorsunk elől???

Vannak dolgok, amibe nincs beleszólásunk!!! Ez lenne a sors??? 

Megint eljött egy új nap. A sokadik... nem számolom... Menekülve az éjszakai álmok rémsége elől bekapcsolom a Play gombot és indul újra egy nap. Megindul a mókuskerék, a reggeli kávé mellett elmélázva gondolom végig a napi teendőimet. Megpróbálok fontossági és sűrgősségi sorrendet állítani köztük. Nem is olyan egyszerű... a hajamba túrok... mintha számítana a kávé mellett a frizura... A sorrend állításról végül lemondok, legalábbis egy időre. Inkább bámulom a Holdat, ami épp a konyhaablakomban mosolyog minden reggel mostanság. Olyan szép.. ma reggelre majdnem Telihold volt. Mosoly ül az arcomra és örülök, hogy korán reggel örülni tudok. Figyelem ahogy lassan felhőkbe burkolózva betakarja magát és eltűnik. Most Ő megy pihenni-gondolom magamban. Átadja helyét a Napnak. Lassan kezdek kikászálódni az álmosság rabságából. 

Csend van. Néha egy-egy autó zúgása megtöri ezt a némaságot... a hajnal némaságát. Szeretem ezt. Jó kihasználni ezt a rövid időt arra, hogy magamra figyeljek. Foglalkozni a gondolataimmal, töprengeni a hibáimon, terveket szőni, célokat kitűzni, amik által jobb vagy több lehetek eddigi önmagamnál is! Néha mégis falakba ütközöm... leginkább akkor, amikor a veszteséggel állok szemben. Sok sok dolgot elveszítünk életünk során. Van, amit nem bánunk- és van, aminek az elvesztése naponta gyötör bennünket. Van, amit soha többet nem tudunk visszakapni és van olyan is, amire még lehetne esély.  Persze a legnagyobb baj az, hogy nem minden rajtunk múlik.

Régebben azt hittem, hogy az idő majd segít megoldásokra lelni. Ma már úgy érzem, hogy az idő néha a legnagyobb ellenség. Minden perc elteltével egyre távolabb és távolabb kerülünk az elvesztett értékeink visszaszerzésétől... nő a szakadék... Pont ahogy a sebes folyó mélyti a medrét, a múló idő is éppúgy mélyíti életünk repedéseit, melyek előbb-utóbb szakadékokká válnak. Talán észre sem vesszük, hány és hány szakadék vesz körbe minket és milyen gyorsan keletkeznek új repedések az életünkben, amiket még talán át lehetne hidalni... ha akarnánk... Ám néha nem akarjuk... elzárkózunk... vagy magas falakat építünk a hidak helyett. Dacolunk önmagunkkal vagy épp másokkal... cipeljük a megbántódottságunkat ahelyett, hogy letennénk ezt a terhet. Én lassan megtanulok okosabban élni. Élni és nem csak létezni.  Ugye a kettő közt van különbség???