Elmúlás

Olyan csöpp volt, hogy alig lehetett látni a földön. Remegve nézett ránk... idegenek voltunk számára. Ha szóltunk hozzá, olyan gyorsan tűnt el, mint a kámfor. Néha jókat nevettünk a félénkségén. Az idő múlásával aztán lassan megszokta új környezetét és bennünket is sikerült elfogadnia. Már nem félt, nem remegett... sőt... örömét hangosan ki tudta fejezni, ha meglátott minket. Szerettük és szeretett. 

13 év nagy idő... nekünk talán nem annyira.. de rajta már jócskán látszott a kor... megőszült. Hű volt hozzánk. Naha kicsit bántott a lelkiismeret, hogy sohasem volt párja, nem lettek utódai.. sőt.. még csak a gyártásuk technológiáját sem tudta kipróbálni.

Hideg volt ez a tél. És mi bármennyire is megtettünk mindent az Ő védelméért a hideg ellen... egy idő után már látszott, hogy belefáradt az életbe. Az életbe, ami az övé volt és amit velünk osztott meg. Már csak ritkán mutatkozott és a régen olyan jellegzetes hangját sem hallatta. Éreztem, hogy nem lesz ez így jó.

Aztán egy nap, amikor hazaértem a szokásos napi munkámból és végigsétáltam az udvaron a hó-hegyek között... furcsa hiányérzetem támadt, de nem tudtam beazonosítani, hogy mivel kapcsolatban érzek hiányt. A lakásba érve tettem-vettem a szokásos napi rutinfeladatokat. Párom körülöttem jött-ment... eltűnt és visszajött... megint elment és újra visszajött. Leült a konyhában és azt mondta: Van egy rossz hírem... Na neee... gondoltam magamban... és nyugalmat erőltettem az arcomra. Leültem mellé és megfogtam a kezét: Baj van?- kérdeztem Tőle. Sokáig csak hallgatott... az agyam kattogott... mi lehet? -Tényleg akarod tudni?- kérdezett vissza... Mire én kifakadtam: Jajj az Isten áldjon meg.. ne idegesíts már jobban... mondjad végre! -Meghalt a kutyád! Az első pillanatban fel sem fogtam és elsőként az alig 1 éves kedvencemre gondoltam, akit azért vettünk, mert az elődje is hasonló sorsra jutott- egyik pillanatról a másikra adta fel a szíve. Aztán villámként futott végig az agyamon, hogy nem... nem Ő. Az "öreg" ment el. Valami végtelen nyugalom fogott el.... tudtam,hogy így fog történni. Már a tavalyi tél is megviselte. Hiszen Tacskó volt-apró lábakkal... rövid szőrrel. Nem bírta. Akkor jöttem rá, hogy mi volt a hiányérzetem. Az üdvözlése, amivel naponta fogadott, amikor a munkából hazaértem. Az udvaron lerohangálós tiszteletkörök és az örömteli ugatás.

Elment. Megsirattam halkan és bár fáj a szívem érte... mert családtag volt 13 éven át.. hűséges és szófogadó.... de a kora...

Totó... a jó Isten angyalkái vigyázzanak Rád odafönnt ... mindig velünk maradsz! :-(