kicsisziv blogja

Olyan csöpp volt, hogy alig lehetett látni a földön. Remegve nézett ránk... idegenek voltunk számára. Ha szóltunk hozzá, olyan gyorsan tűnt el, mint a kámfor. Néha jókat nevettünk a félénkségén. Az idő múlásával aztán lassan megszokta új környezetét és bennünket is sikerült elfogadnia. Már nem félt, nem remegett... sőt... örömét hangosan ki tudta fejezni, ha meglátott minket. Szerettük és szeretett. 

13 év nagy idő... nekünk talán nem annyira.. de rajta már jócskán látszott a kor... megőszült. Hű volt hozzánk. Naha kicsit bántott a lelkiismeret, hogy sohasem volt párja, nem lettek utódai.. sőt.. még csak a gyártásuk technológiáját sem tudta kipróbálni.

Hideg volt ez a tél. És mi bármennyire is megtettünk mindent az Ő védelméért a hideg ellen... egy idő után már látszott, hogy belefáradt az életbe. Az életbe, ami az övé volt és amit velünk osztott meg. Már csak ritkán mutatkozott és a régen olyan jellegzetes hangját sem hallatta. Éreztem, hogy nem lesz ez így jó.

Aztán egy nap, amikor hazaértem a szokásos napi munkámból és végigsétáltam az udvaron a hó-hegyek között... furcsa hiányérzetem támadt, de nem tudtam beazonosítani, hogy mivel kapcsolatban érzek hiányt. A lakásba érve tettem-vettem a szokásos napi rutinfeladatokat. Párom körülöttem jött-ment... eltűnt és visszajött... megint elment és újra visszajött. Leült a konyhában és azt mondta: Van egy rossz hírem... Na neee... gondoltam magamban... és nyugalmat erőltettem az arcomra. Leültem mellé és megfogtam a kezét: Baj van?- kérdeztem Tőle. Sokáig csak hallgatott... az agyam kattogott... mi lehet? -Tényleg akarod tudni?- kérdezett vissza... Mire én kifakadtam: Jajj az Isten áldjon meg.. ne idegesíts már jobban... mondjad végre! -Meghalt a kutyád! Az első pillanatban fel sem fogtam és elsőként az alig 1 éves kedvencemre gondoltam, akit azért vettünk, mert az elődje is hasonló sorsra jutott- egyik pillanatról a másikra adta fel a szíve. Aztán villámként futott végig az agyamon, hogy nem... nem Ő. Az "öreg" ment el. Valami végtelen nyugalom fogott el.... tudtam,hogy így fog történni. Már a tavalyi tél is megviselte. Hiszen Tacskó volt-apró lábakkal... rövid szőrrel. Nem bírta. Akkor jöttem rá, hogy mi volt a hiányérzetem. Az üdvözlése, amivel naponta fogadott, amikor a munkából hazaértem. Az udvaron lerohangálós tiszteletkörök és az örömteli ugatás.

Elment. Megsirattam halkan és bár fáj a szívem érte... mert családtag volt 13 éven át.. hűséges és szófogadó.... de a kora...

Totó... a jó Isten angyalkái vigyázzanak Rád odafönnt ... mindig velünk maradsz! :-( 

Ha visszanézel, látod magad.....

Kisgyermekként totyorogva

Anyukádba kapaszkodva

Ahogy megtanultál menni

Szavakat a szádra venni.

Először iskolába menni

Jó jegyekért jelentkezni.

Átélni az első sebet

Mit hűtlen szerelem ejtett

Megtalálni a nagy Ő-t

Igenleni oltár előtt.

Életet adni egy életnek

Továbbadni mit az Élet

Neked is megtanított:

Szakadékba letaszított

Égig emelt boldogságtól

Elégetett tüzes vágytól.

Beléd égetett csalódást

Akaratot-talpraállást.

Ha visszanézel néha...látod

Hogy az élet Rád kiáltott:

Állj meg Ember! Lassíts! Fékezz!

Néha a szépre is emlékezz!

Adj..míg adhatsz, kérj..míg kérhetsz

Hogy majd életednek végén

Sok emléket felidézvén

Emelt fővel visszanézhess! 

Sötét felhők közelednek

Csend borul a tájra

Messziről is idehallik

Kutyák ugatása.

Felébredt az alvó szellő

Nagy fák közt táncot lejt

Leveleit símogatja

Egyet-egyet földre ejt.

Távolban nagy fény villan

Morajlás utánna

A szellő elillan...

Vihar kél nyomába.

Dühöngve, tombolva

Tör a csendes tájra

Tépi a fák lombját

Recsegnek az ágak.

Villámok csapkodnak

Sárga fényük szórják

Útra kelő falevelek

Holtak táncát járják.

Csak a szomjas Föld örül

E különös zajnak:

Eső zúdulását várja

Mi szomjat olt a tájnak.

Hull az égi áldás

cseppre csepp érkezik

Áztatja a földet..

Szárazság eltűnik.

Alábbhagy a vihar

Mennydörgés továbbáll

Előbújik a Nap is

Első illata száll.

Csodás híd épül

Ég és Föld között

Végtelen szivárvány

Színekbe öltözött.

Testünk is egy táj

Hol néha vihar jár

Könnyünk az esőcsepp

Mosdatja lelkünket

A jó szó a napsugár

Bánatunk tovaszáll

S a szivárvány alatt

Tán boldogság fakad. 

Üvölt a csend a néma éjszakában

Szunnyad a lélek a test fogságában.

Álmok kergetőznek a képzelt világban

Megajándékoznak illanó csodával.

Alszik a bánat is nem bántja a lelket

De előlről kezdi ha megéri a reggelt.

Fáradt test és lélek új erőt gyűjtöget

Ha eljön a reggel-ott legyen majd Veled.

Lélegzet gyorsul, szempilla megrebben

Álmod fátyola lassan fel-fel lebben.

Szemed felnyitod, magadhoz térsz némán

Azt hitted igaz volt- s most csak fekszel bénán.

Rájössz, hogy mi szép volt, elvitte a hajnal

Mostanra csak emlék, hogy Veled volt egy angyal.

Ezzel egyidőben a bánat is felébredt,

Máris munkhához lát-húzza-tépi szíved.

Fénysugár szűrődik szobád szegletébe

Indul egy új nap, az álomnak vége.

Összetört szívek mindenütt

Ki merre jár- arra üt

lyukakat vályunk egymás lelkébe

s ugyanazt kapjuk cserébe.

Meggondolatlan nagy szavak

Mit az idő vasfoga el nem marhat

S a törésvonalak mentén

egyensúlyozunk gyengén.

Életünket átívelő hidakon-

átkelünk zúgó folyamokon

Néha megállunk-visszanézünk

Keressük a tükörképünk.

Eldobunk s meglelünk kincseket

törünk s gyógyítunk szíveket.

Őrizgetjük lelkünk darabkáit

Melyek kemények mint a gránit.

S várjuk egy életen át a mestert

ki majd hozza azt a vegyszert

Mely felpuhítja fagyott lelkünk

S elmondhatjuk: Most már éltünk!