kezdetfia blogja

A magyar helyesírás szabályai a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott kötet, amely a magyar helyesírást szabályozza.



Alapvetően nem tartom magam hibátlan embernek, s ebből a támadhatósági pontból kiindulva másokat sem tartok annak. Olykor, amikor elfogy a türelmem, tartok egy-egy kiselőadást (rendszerint nem annak akinek kéne) az élet helyes és helytelen dolgairól, majd kissé beletörődve a világ folyásába tovább haladok, felemelt fejjel. Tegnap nagy monológot tartottam a kutyának például a szarási szokásokról. Hova, mikor érdemes, hova nem, minek következménye az, hogy elvesztem a fejem. Ő nagy szemekkel pislogott rám, azt hiszem, nem fogta az adást.

Amikor az ember egy nyilvános portálon, fórumon, blogon, vagy irodalmi oldalon számára vadismeretlen embereknek egy szeletet szellent agyának pillanatképeiből vagy mérsékelten viccesen mesél el egy történetet, ne adj Isten verset vés a klaviatúra hatalmával, annak kötelessége (nem, Kötelessége) arra figyelni, hogy mindezt úgy tegye, hogy a magyar nyelvet, mint eszközt ne áldozza fel önös villogásáért.

Mélységesen elszomorít olykor egy-két írás, melyeknek úgy tartalma, mint formaisága a hülyeségbe tart, s ennek megfejelése képpen a helyesírása is borzalmas. Alapvető emberi képességeink közé tartozik a járás, evés, nevetés, s ehhez hozzá kapcsolódnak a tanult viselkedési formák, mint például az írás képessége. Ennek elsajátítása és megfelelő alkalmazása önmagunkról adott jellemzés, vizuális formában.


Senkinek nem szeretném felhívni a figyelmét semmire. Csak egy tanács. Én, ha nem tudok egy szót helyesen leírni, akkor vagy utána nézek vagy inkább le sem írom.

Ezzel együtt, magam is vétek hibákat, melyekért előre elnézést kérek, s remélem kapok.

-igények.

Mi határozza meg őket? Mi alapján állítjuk össze igényszintünket? Tudunk e azért meghalni ha kell, hogy önmagunkat megvalósítva igényeinkbe simuljunk? Képesek vagyunk e mindent feltenni egy lapra?

Mr Maslow, az emberi viselkedést kutató pszihológus ezt úgy magyarázta, hogy összeállított egy piramist, mely plasztikusan makettezte az emberi szükségletek egymáshoz való viszonyát. De vajon az egymásból következés, mert erről van szó véleménye szerint, rá húzható e korunk sodrására, vagy ez egy gyenge kifogás pszihoanalitikus magyarázata?

A legalsó szint a fizikai szükségletek. Ez a legeredendőbb, ahogy az ősember gyűjti az élelmet, ahogy szaporodik, ahogy szomját oltja a hűs patakból. Ezen a szinten még semmi nem különböztet meg minket az állatoktól. Ezt követi a biztonsági szükséglet. Igény van a biztonságra. A sajátunkra, a szeretteinkére. A fizikaira, az emocionálisra, az anyagira. Az erkölcsi szüksélget ma már nem játszik. A másik három rovására mehet. Következő szint a szeretet szükséglete. "Szükségem van rá, hogy szeressenek, szükségem van rá, hogy szeressek." Melyik a fontosabb? Melyik az intenzívebb? Azért szeretek, hogy szeressenek vagy azért, mert ember vagyok és szeretnem kell, hogy embernek érezzem magam? Ördögi a kör. Ki tudja a választ? Talán nem is fontos. El is érkeztünk a megbecsülés szintjéhez. El akarom érni mások tetszését, pózolok, az egomban tocsogok, új ruha, szép kocsi, jó pasi, jó nő, patináns étterem. Sokan ezen a szinten elakadunk. Pedig itt már rég elhagytuk az állatok szintjét, de a kiteljesedett emberré válás rögös útja buktatókat rejt. Egy lépés előre, ami ebben az esetben hátra, és olyan mélyre süppedünk, ami az élelemszerzéssel, a túléléssel egyenlő. Ha már túllépünk a mások elismeréséért vívott önös harcon, akkor a kognitív szükségletek szintje következik. Tudni akarok, tudni vágyok eredetem, származásom, hova tartozásom, hova tartásom. Tudni ennek az eszközét, a racionalitását felmérni, mérlegelni, megismerni, dönteni, hogy a kapott információt, melyet agyam adattál formál, elfogadom vagy elvetem. Megvetem. Itt, még többen akadtak, akadnak el. Egy élet kevés arra, hogy az emberiség legnagyobb kérdéseit megválaszoljuk.

Az esztétikai szükség, egy pofon a mának. Mi az esztétika? Nem a filozófiai mivoltára vagyok kíváncsi. Maga az esztétika érdekel. Persze. Rend és szimetria, fegyelem és a dolgok élére állítása, már-már bolondítóan esendőségmentes, őrületbe kergető gumiszoba, fehét falakkal. Kéred? A legfelső szint, mit a kész -vagy nevezhetjük tökéletes embernek- ember ér el, az önkifejezés, önmegvalósítás katarzisa. A spontaneitás, a környezettől történő száz százalékos elszeparálódás, a század dogmáinak levetkőzése, a teológiai irányok teljes tudata, figyelembe vétele, alkalmazása, de nem túlértékelése. Ez a foka az emberré válásnak csak akkor lehetséges, ha minden előbb felsorolt lépcsőt legalább részben teljesítünk. Az intellektualitás, mely ennek fényében szorosan összefügg a teljesség harmóniájával, nem más, mint egy piramis csúcsának a legfelsőbb pontja. 

Lehetséges ez? Ezt elérni? Egyáltalán célnak kitűzni? Nem emberi demagógia embernek hazudni magunkat egy embertelen társadalomban, ahol saját húsúnkba vág a szeretet szintjének problémája?

Itt vagytok? Ti mit gondoltok? 

Csended sarkában ülve
Spontán nézem
Ahogy tudatos zajod
Lepelként lehull

Kellene valami jó előszó. Ami egyben arc poetikám is és amit szeretném, ha a síromra vésnének, ha az Idő elhúzza életem függönyét. Legyen egy kicsit ez az előszó utószó, legyen utópiája egy most születő Jelennek, ami kicsit sem hasonlít a most élő jelenre. Legyen tanár és tanuló, tanítani és tanulni vágyó. Verjen hidat ember és ember közé, s had sétáljon rajta mindenki, akinek megengedett, aki engedi magát a Hídon sétálni.Akkor legyen ez egy kicsit én..:

Kövön álló Utazó vagyok, emkéket gyűjtök, majd árulok, múltamra, alig emlékszem.

Szeráfok? Zenét...!

Vannak könyvek, amik minket néznek ki, szólítanak le szemérmetlenül, integetnek, hogy "itt vagyok, vegyél le, meg", majd bekúsznak a táskánkba, szatyrunkba pofátlanul, s hűvös egyhangúsággal mosolyognak. Ezeket a könyveket szeretem, mert hiszek bennük.
Vannak olyan könyvek is, amelyektől várunk valamit. Egy kérdésre egy választ, mely tudat alatt titkon égen minden percben, egy érzést, mit nem ért senki, s mi látjuk a sorok között, ott bújkálnak, felfedezésre várnak, mint egy fel nem fedezett csillag mindennapjaink egén. Ezeket a könyveket akkor szeretem, amikor azt kapom, amit várok: Választ.

Csernus Imre könyvét, nem szeretem. Erről sem Imre nem tehet, sem a könyv. Valószínűleg túl sok reményt fűztem hozzá, vagyis a hibás én vagyok. Reménykedve vettem kézbe és reménytelenül teszem most le, figyelembe véve azt, hogy a 246 oldalból mindösszesen 160-at sikerült elolvasnom.

A könyv, melyet most bátorkodom (megtévesztő)nevén nevezni, A Nő azt hivatott eldönteni, hogy milyen az igazi nő, s ehhez egy pszihológus látásmódját hívja segítségük erős társadalmi kritika szemüvegén keresztül. Nem találok más szavakat jellemzésére; borzalmas és olvashatatlan.
Végtelenül szájbarágós stilisztikája nem enged a lapok között siklani, idegesítő trivialitása közönségessé formálja, s egyhangú demagógiáját, mely tanulmányaiból és tapasztalataiból ered (két ütős lap), úgy erőlteti az Olvasóra, ahogy Ő ezt nem akarja olvasni, látni, hallani. Erre mondhatnánk azt, hogy "de hát ez a könyv lényege", de én egy kicsit szembeszállva a közeggel azt mondom; egy pszihológus nem vághatja senkinek a képébe saját igazát, csak rávezetheti a vele szembe ülőre (jelen esetben a könyv olvasójára) a másik igazát.
Bár a lényeg egyszerű példákon keresztül vezet el a megoldáshoz, saját magát szorítja véleményem negatív perifériájára.

Kiábrándulás. Egyszerűen nem bírom tovább olvasni ezt a könyvet, tépi az idegeimet, termeli bennem a feszültséget és nem utolsó sorba nem ad egyenes választ a kérdésemre, hogy milyen a Nő. Közhelyeket puffogtat, amiket feltételezem oly sokan tudunk, elmondja, hogy mi a hiba, mit kéne másképp csinálni, mit kéne egyáltalán nem csinálni. Nem késztet gondolkodásra, holott ez lehet a célja.


0/10- ülj le Fiam, egyes.