2011. Új versek. Események.
VersÉlet
Most
hát itt
a szabályos nyugalom ideje,
hol nincs kérés,
mint a fák koronáján a rezzenetlen levelek,
ahogy az elsimult víz tükörré válik,
úgy ülök itt a megállt idő síkjában,
s hiánytalan a csend,
végtelen az élet,
ahol nincs halál,
nincs változás,
Aztán egy lágy szellő simít,
gyümölcsillatot hoz,
egy nyálcsepp elindul,
madár szeli át a teret,
egy rég nem hallott dallam dobbantja meg a szívem,
pillámon könnyek tétováznak,
és egy csillapíthatatlan érzés árad szét ereimben.
és a vágy elindul minden iránt,
mit nem állíthat meg egy,
meg egy,
mert a horizont mindig távol,
és az Út vezet,
vezet...
Élet
Most
hát itt a várva várt közép,
a szabályos nyugalom ideje,
hol a lélek megpihen,
hol nincs kérés,
minden úgy jó ahogy van,
ahogy a vándor végigtekint a tájon,
ahogy a padon megpihenő ül, nem várva semmit,
mint a fák koronáján a rezzenetlen levelek,
mint a macska tappancsára helyezett alvó fej,
vagy a déli napsugár,
ahogy az elsimult víz tükörré válik,
ahogy a tekintet a hegyről a völgybe ereszkedik,
úgy ülök itt a megállt idő síkjában,
s hiánytalan a csend,
végtelen az élet,
ahol nincs halál,
nincs változás,
ahol már megtörtént a kiterjedés,
igen, ez a közép pozíciója.
Aztán egy lágy szellő simít,
gyümölcsillatot hoz,
egy nyálcsepp elindul,
madár szeli át a teret,
egy rég nem hallott dallam dobbantja meg a szívem,
pillámon könnyek tétováznak,
és egy csillapíthatatlan érzés árad szét ereimben.
Szomj, minek nem elég a víz,
Szem, mi nem látott eleget,
íz, milyen soha nem volt,
a hang egyre erősebbre vált,
a bőr borzong,
és a vágy elindul minden iránt,
mit nem állíthat meg egy,
meg egy,
mert a horizont mindig távol,
és az Út vezet,
vezet
...
A fényességes angyal is
Az égbolt elsötétedett.
S akár a végítélet
zord fellege tört volna ránk,
a föld is oly sötét lett.
Gyermekszívünk is oly nehéz!
A házak és a kertek,
az egész törékeny világ,
éreztük, velünk reszket.
Aztán a roppant csöndön át
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,
akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.
Pilinszky János
Volt egy Karácsony
...egy...
Karácsony estére
ajándékba kaptalak
vissza
mikor mindig is
...magaménak tudtalak...
...már nem tudom volt-e hó...
...de szívem másnap egyedül maradt...
...feketén... csillogott... nekünk... az ünnep...
bár
színeztem szókkal és dalokkal
teremtő elmével, szeretetvággyal
továbbfestettem egy képet, mi fél éve készült
de
jött a Karácsony varázsos ereje
a modellnek eltörött a keze, s emléke szerteszállt
az éjjelekben... előbb a szája foszlott szét... majd a szemébe
fújt a szél... később már a hangja helyett is csak a... lég zenélt.
...mit...
hallottam akkor... Karácsony énekét... már nem tudom volt-e hó
de hidegen csillogó távolból jöttem... magamban voltam
...magamba beleültem...
...és a parázsló meleg... ígéretet tett... és ígéretet tettem...
azóta
eltelt
egy
súlyos
év
...enyém, mi mindig is enyém volt...
...enyém, mi soha enyém nem volt...
Mit mond...
Édes keserünk
látod? Hittem magunkat szépnek, jónak
egymás vérébe feloldozónak
"Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér".
Mi is így értünk mai jelenünkbe,
reményt már nem vetünk szűz szívekbe
egymás simuló tenyere
Mit kérd', hitted-e egyszer is
hogy megérkezünk?
És nem, nem lehetünk már se itt, se ott
mi el sem kezdődött, máris halott
a túlparton csend, s integet
Káron karja, szája szóla.
Hozzánk beszél-e vagy más ácsorgóhoz,
hullámok vágnak csókot a szóhoz.
Mit mond, mit hallsz' ki belőle
hogy nézzetek előre, vagy
hogy ordítsatok?