Most
hát itt a várva várt közép,
a szabályos nyugalom ideje,
hol a lélek megpihen,
hol nincs kérés,
minden úgy jó ahogy van,
ahogy a vándor végigtekint a tájon,
ahogy a padon megpihenő ül, nem várva semmit,
mint a fák koronáján a rezzenetlen levelek,
mint a macska tappancsára helyezett alvó fej,
vagy a déli napsugár,
ahogy az elsimult víz tükörré válik,
ahogy a tekintet a hegyről a völgybe ereszkedik,
úgy ülök itt a megállt idő síkjában,
s hiánytalan a csend,
végtelen az élet,
ahol nincs halál,
nincs változás,
ahol már megtörtént a kiterjedés,
igen, ez a közép pozíciója.
Aztán egy lágy szellő simít,
gyümölcsillatot hoz,
egy nyálcsepp elindul,
madár szeli át a teret,
egy rég nem hallott dallam dobbantja meg a szívem,
pillámon könnyek tétováznak,
és egy csillapíthatatlan érzés árad szét ereimben.
Szomj, minek nem elég a víz,
Szem, mi nem látott eleget,
íz, milyen soha nem volt,
a hang egyre erősebbre vált,
a bőr borzong,
és a vágy elindul minden iránt,
mit nem állíthat meg egy,
meg egy,
mert a horizont mindig távol,
és az Út vezet,
vezet
...
Vers