Képzelet blogja
SzemélyesTestetlen álmom köszöni múltját
Testetlen álmom köszöni múltját
Elvitte az élet az álmomat.Elfújta, mint szél a füstöt.
Messze vitte, felhők fölé.
Nem érem el többé?
De én ragaszkodom hozzá! Utána megyek!
Kilépve testemből, szellem leszek.
Felhőkkel repülök: égi ajándék.
Fény süt át rajtam. Kérlel! Jaj! Várj még!
Nagyot harapok az égből.
Ölelést kapok a széltől.
Felhő öle, térde, pihe-puha párna.
Leülök egy percre, lenézek a tájra.
Mellém ül valaki, látom felhőn nyomát.
Testetlen álmom, köszöni a múltját.
Láthatatlan kézzel, törli le a könnyem.
Hang nélküli szóval, segítene, érzem.
Szárnyra kel ismét! Hallom Ő is sóhajt.
Elfordítom arcom! Ne lássam, hogy elhagy!
Felhő szélén ülve, lábam levegőbe,
Két karom kitárom, leugrok a mélybe.
Hozz tűzet Napom! Legyek naplemente.
Felhő és fény! Tüzes és hideg éke.
Fényjáték két lét közt, az égi ösvényen.
2008.10.04. http://www.youtube.com/watch?v=Z7b37l_B4vIhttp://www.youtube.com/watch?v=bRfc_Y_AsLo&feature=related (Régi írás...csak mert szóba került:)
csak egy kicsi menedéket
haza haza szól a hang
távolból sír egy kis "harang"
apró-cseprő gyermek világ
anya sem tud vigyázni rád
s "nevetve" mondd egy talánt
még az ideit megéli, anyánk
és én nem most sem lehetek ott
haza haza, ott kellene lenni
nevetésén át is sírni
megvédeni őket mástól
miként? mikor itt is bárhol
egy az egy és meg nem áll
engem keres s hang szolgál
csak egy kicsi menedéket
erőt szavat - védett ének
megvédett lélekölelések
ismétlések körfonása
Lépésekké ér e fény
intésekből nyert erény
ismétlések körfonása
lebeg lassan át a mába
emelt magas pillanat
megfagyott kép itt halad
ismét ismét kell fekete
lerajzolt elem a volt "Ne"
menni - zene útkopás
messzi csendbe ért fonás
minden képe itt maradt
s ott hol látták volt vonat
felismerés szélgubanca
zenét kanyarít a napba
erőt falaz menekít
minden elbújt - áll a híd
láthatatlan kenyerek
tenyerekbe rejtettek
csak nevek
Neveddel álmodám
nem mással kimondom
tegnapról a mába
tovább is rajzolom
mára már az enyém
is mellette díszeleg
véset lettünk ketten
álom kiszemeltek
fémbe rovott ívek
egymásba ért betűk
mintha elfért volna
álmunkban a hevünk
nevek nevek nevek
egymás mellé értek
ma sem vagyunk mások, telhetetlen ölelők
Fejet csóvál a gondolat
miközben hiszi,
szemed nem látja azt
mi az arcomra ér.
Szemeid vágyában
sóhaj a lemondás,
huncut mosollyal
takart elfogadás.
Bújások simulnak rám,
míg arcom arcoddal véded
ne lássam meg,
hogy te is így érzed....
Végigvezetem szemem
kezemmel érintem tekintetem,
fájó sóhajod ölel karodba
égre néz, szavamra - hallgatna.
Már nem tudok mit mondani
szavakat terelek,
s fordulásaink mégis
mindig ringássá érnek.
Mit nem beszélnénk már
azok szorítanak,
s mi egymásra szorítjuk
a kimondatlanokat.
Az "akkor is"-t,
és féltéseink tereit,
már követelő - "árulók"
mik nincsenek itt.
Hisz ma sem vagyunk mások
telhetetlen ölelők
táncukba ringó
bolond vétkezők.
Fejet csóvál a gondolat,
soha más nem számít,
csak legyünk akik akarunk,
majd egymás mellé állít.