kalitka blogja

A szúrós gondolatból

rám lőtt szögekkel tűzött hangok

leszúrták az estét,

bevérezve egy esélyt…

Tudom, kicsit elrontottam,

csak kicsit.

Egy elszámolt pillanat:

ez veled elő sem fordul!?

Minden szó mordult

s az én szorongott, könnyekkel koldult…

-talán az ital-

Jó kedvünk volt, mi oly ritka

s a türelem titka;

ki tudja,

majd holnap…

 

 

Mosolyszárnyú szíved lobbanása,

szemeiden át tekint ki e világra.

Ez megölel, közelebb jön hozzád;

a boldogság érzed megérett,

illata leng, színe pozsgás.

Beleharapsz, még kéred,

mindenét akarod, ízlelgeted zamatát.

-Bár ilyen maradna!

 s óhajod közben, észre sem veszed,

…mindig ilyen szép…

csak néha, benned törik szét:

 a fény.

 

Igen,

mikor tudatom hozzád bújik

és rezgésed bennem folytatódik;

Mikor szemem szomját csillapítod

és tested éhe bennem csökken;

Mikor bőröm orrodba lopja illatát

és nyelved sóhaja bennem ízes…

Akkor minden rendben.

Ám,

mikor az elválás távolságodat érzi

és lényed lesz bennem a hiány,

akkor lágyan rám terül lelked,

mint gyermekkorom nyarán a langy eső

és ülve egy  fotelben, 

a végidő magamba tekint, merengve a múlton…

Akkor a nélküled vánszorog tovább,

egy mában:

a jövőm várva.

 

Vezetek.

A sötétben ragyognak városom mesterséges csillagai.

Megállít a jelzőlámpa

s míg zöldre vált

magamban utazom:

megpihenek a képzelet

tákolta saját padon.

Láncra vert gondolat lógatja lábát

vonzása világán

nem engedi vagy én nem akarom

leérjen a földre:

sokkal jobb fölötte…

 

 

Morajló kövek útja

fájdalom a légben,

sóhaj hangokat vitt sodorva a mélybe.

Leszántotta a jelent, múltat

s a pusztítás nyomán sarjadt

csupasz pusztaság maradt.

 „Megépítettük a jövő alapját”

gondolták,

közben feledték, nyomuk a halál,

amerre útjukat gördülve járták.

A múlt álma csendfeszület,

 reménytelen ábránd;

halott, elfedett lábnyomok,

semmi sírhalom, csak temető…

Bolyongó lelkek üvöltött

fájdalma a jövő.

Letörölhetetlen pecsét

a környék földjén és egén.