kalimpali blogja

A férfiak büdösek, heten vagyunk. A régi orosz tv recsegve szól, de mi ennek is örülünk. Az asztalon nincs terítő, úgyse takarna semmit. Ilyen a csurma. Az ágyon fekszem, ahogy mindenki, fejem mellett kép: asszony és gyerek. Igen, csak asszony és gyerek, az apa hiányzik. Coelho-t olvasok, és gyűlölöm istent.   Mert engedi ezt a szart! A pofont szégyellem, gyerekként vertek. És utána jött a tűz, most is meggyújtanám… Emlékeket vetít az elme, a film pörög, nehéz vasajtót zártak ránk, ahogy nehéz vasajtó van a szíven is. Hiányzik a zene, talán oldaná a csendet. Valamelyik zárkában szól a börtön blues: valakit vernek. Vicsorgó vadállatok kergetik egymást a tudatban. Rohadékok! Hallgatok, bár hallgatásom is hiába. Mellettem hurkot kötnek lepedőből, hagyom. A szövet hasad. Megéri a reggelt? Lesz egyáltalán reggel? Szerencsétlen! Nem tudsz kiszállni ebből a csontkerékből, a rácsok közötti húsbörtönből nem ilyen egyszerű a szabadulás. Nemsoká fel kell mosni, a folyosó köve undortól fénylik, ahogy végignyalja a szennyes felmosó rongyba tekert feje. A rácsokon bejön a fény, és az ablakon fellátok az égig, mennyire végtelen, mennyire távoli a szabadulás. Dühöm csendes, erős...Fénylik, ahogy parazsa a csikknek. Úgy rágyújtanék… 

Írország. Vonattal robogok Dublin felé. Ígéretek… A sziklákkal tarkított mező, a szürke, boltíves ég, a méregzöld fű visszavezet gyermekkorom világába. Koboldok földje ez.

A vonat robog. Ír földön vagyok, fülemben brit rock… Most érzem igazán, hogy fájdalmasan magyar vagyok. És nincs hazám. Idegen ország, új élet ígérete, és a sejtekben felsejlő honvágy. Gondolataim szülőföldemen járnak… Viharsarok… Kettősséged formált emberré. Börtön és bölcső. Poros kis kocsmák, a nihil romantikája, szerszámok monoton, zsibbasztó üteme, szikrák és vasporszag. Nekem ez Magyarország. Tudatlanság és tanulni vágyás, mezítlábas cigánykölykök az utcán. Viharsarok… Aszály, vagy jégverés… Egy kövér traktoros magába néz, és felfedezi, hogy nincs isten. Szegényes díszletek, megunt színdarab, imbolygó hatalmak korrupt vállrándítása, kompromisszumélet. A szegények szemében él az igazi Magyarország, és nincs annyi ereje, hogy kettétörve mankóit, új erkölccsel nevelje naggyá nemzedékemet. Az iskolák bezárnak, az emberek butulnak, míg én egy idegen ország fővárosa felé tartok. Kezeimet nézem… Ha kell, követ török, raklapot pakolok, ha kell, vállaimra veszem népem sorsát, és ha kérgesre rágta tenyeremet az idő, megsimogatom unokám fejét… Mesélek neki Magyarországról… Az ő nemzedéke talán megjavítja azt a világot, aminek mi törtük szét fogaskerekeit. Kis szeme csillogni fog, és mindent megért majd… Elmorzsolok egy könnycseppet… A vonat falja a kilométereket, fülemben brit rock… Bár otthon lehetnék…

2008.

Forró alföldi délután volt, amikor az életunt rock & roll taktusai között felsírt a hegedű.

A sétálóutca moraját átütötte a sírás, egy régi-régi dallam, valami fájdalom, hogy magyarok vagyunk. A hegedűtok nyitva, benne kevés apró, tüntető humánum a sárguló posztón…

A járókelők kerülték a hegedűs tekintetét, akinek rövid töprengés után újra felsírt kezében a vonó. Gebec már messziről hallotta a hegedűszót. Torkába gombóc szorult, ahogy közeledett  felé, szeretett volna pénzt dobni a tokba, szerette volna vállon veregetni a világot, és azt mondani: javulj meg, világ, mert ennek így rossz vége lesz… A hegedűs újabb lassú dalba fogott, amikor Gebec mellé ért… A tokban nem csörrent apró, Gebec félrenézett, a világ pedig ugyanolyan maradt, amilyen eddig is volt. A gombócból önvád, majd gyomorba markoló bűntudat lett, ami lépésről lépésre erősebbé vált. Hirtelen, elviselhetetlen súllyal nehezedett szívére önnön parányiságának tudata és a felismerés: koszos, zsúfolt váróterem az élet, ahol lassan elsorvad az empátia, és ahol az ember csak a másik torkára lépve léphet egyet közelebb gyarló céljai felé. Szégyellte magát, pedig nem tett semmit, csak emberként vesztegel ezen a bolygón, mint annyian rajta kívül… Talán egyszer…

Barátja szavai rántották vissza a valóságba:

-          Kurva meleg van, Gebec! Üljünk be inkább a Kakasba, úgyis jövök neked egy sörrel…

2006.

A busz tömve volt. A hideg liverpooli eső ütemesen csapkodta a busz ablakát. Mary Green unottan nézett maga elé. Boldog volt, bár a tömeg határozottan nyomasztotta. Úgy érezte, mintha figyelnék… Agyában visszapörgette az eseményeket: kellemes vacsora Tommy Starkkal a megnyerő modorú, jóképű ügyvéddel, akinek mellesleg van egy háza Londonban és egy Vicky Dale nevű menyasszonya. Marynek emiatt bűntudata is volt, ugyanis Vicky a középsuli óta a legjobb barátnője. Ismerte jól, világéletében féltékeny típus volt. Néha már-már beteges módon. Talán az első komoly kapcsolata miatt… Még a gimiben történt. Vicky akkori barátja beleesett az egyik feltűnően vonzó gyakornoktanárnőbe, amit persze Vicky hisztérikusan fogadott. A fiú nem bírta Vicky féltékenységi rohamait, ezért szakítottak. Pár nap múlva a fiút holtan találták a helyi halastó partján… A rendőrség nem tudott magyarázatot adni a történtekre. Mary lassan meggyőzte magát: ezt az ügyet sürgősen tisztáznia kell Vickyvel. Hisz csak felnőtt emberek lennének, biztosan meg fogja érteni. Szerette Tommyt, nem akarta elvenni a fiút Vickytől, de az érzelmeknek nem lehet parancsolni…

Hirtelen valami visszarántotta a valóságba. A tarkóján enyhe szúrást érzett. Eleinte nem törődött vele, de a szúrás egyre elviselhetetlenebbé vált. Hirtelen a tarkójához kapott, mintha valami lüktető, éles fájdalomba nyúlt volna. Megnézte a kezét… Véres volt! Felsikoltott, majd elsötétült előtte a világ. Az utasok felfigyeltek a sikoltásra és kihívták a mentőket.

***

Mary nehezen tért magához. Valami furcsa fertőtlenítő szagot érzett, mintha kórházban lenne. Kinyitotta szemeit, majd meglepetten konstatálta: egy kórházi ágyon fekszik. Eleinte nem értette, hogyan került oda, nehezen járt az agya az erős fájdalomcsillapítók miatt. Próbálta megmozdítani a fejét, de a nyakán vastag kötés feszült, ezért csak nehezen és fájdalmasan tudott körülnézni. Tekintetét végigfuttatta a szobán, majd a lábaira meredt. Ekkor szakadt el az utolsó fonál… A bal lába be volt gipszelve! A feszült csendet csak az EKG monoton sípjának üteme szakította meg. Borzasztóan fájt a feje, úgy érezte, mintha valaki belülről döngetné a dobhártyáit. Megpróbált felülni, de kötések és a gipsz miatt az a vállalkozás eleve kudarcra volt ítélve. „Vajon hogy kerültem ide, és mennyi ideje fekszem itt?” – kérdezte magától, de hiába kutatott emlékei között, valahogy nem akart összeállni a kép. Most már emlékszik. A vacsora után buszra szállt, majd… filmszakadás. Nem értette a dolgot. Fáradt volt – „Biztos a gyógyszerek.” – sóhajtott fel, majd lassan elnyomta az álom.

***

Borzasztó rémálmai voltak. Álmában Vicky arcát látta, menekülni próbált előle, majd belezuhant egy szakadékba. Saját sikolyának hangjára riadt fel. A folyosóról hangfoszlányok hallatszottak. Hisz ez Vicky hangja!

-          Doktor úr, mégis mi történt?

-          Nem tudjuk biztosan. A szemtanúk szerint a barátnője sikítani kezdett, majd a földhöz vágta magát. Ne aggódjon, a sérülései nem súlyosak: a bal lába eltörött az esés következtében, kisebb zúzódásokat szenvedett a karokon, és szerzett egy nehezen magyarázható sebet a tarkón. Valószínűleg kikarmolta saját magának.

-          De mégis, hogy történhetett mindez? – kérdezte Vicky kétségbeesve. Dr. White egy kicsit töprengett, vajon elmondhatja-e Vickynek diagnózisát, amit a legtöbb hétköznapi ember minden bizonnyal csak kinevetett volna. Végül döntött. Döntésében persze nagyban segítette az a tény, hogy Vicky feltűnően csinos teremtés volt…

-          Feltételezésem szerint Mary súlyos skizofréniában szenved, ami eddig nem mutatkozott, de most valamilyen esemény felszínre hozta az elfojtott énjét, aki, hogy úgy mondjam, bosszúból a háttérbe szorításért megkísérelte átvenni az irányítást Mary teste felett. Ez persze hihetetlennek hangzik, de az emberi elme útjai kifürkészhetetlenek…

-          Bemehetek hozzá?

-          Persze, nyugodtan. – hallatszott a doktor hangja - Nincs mitől tartania, a narkotikumoktól, amiket kapott, valószínűleg még kába. De kérem, ha lehet, próbálja nem felizgatni a beteget. És kérem, ne maradjon bent sokáig. Igazság szerint látogatási időn kívül senki sem fogadhat látogatókat.

-          Köszönöm Dr. White. – felelte Vicky – Ígérem nem fog sokáig tartani.

***

Mary feszülten fülelt. A hallottak még ott dübörögtek az agyában, amikor Vicky belépett az ajtón. Mosolyogni próbált, de Vicky pillantásától lehervadt a mosoly az arcáról. Volt valami démoni abban a mosolyban…

-          Azt hitted, elveheted tőlem Tommyt? Rosszul hitted. Ez még csak a figyelmeztetés volt! Hogy hihetted, hogy nem veszem észre?

-          De nem… Én…- hebegte Mary – Mi az, hogy figyelmeztetés!? – villant át Mary agyán a kérdés, de Vicky torz vigyora tálcán kínálta a választ.

-          Jegyezd meg, te ringyó, hogy Tommy egyedül az enyém! Senki sem veheti el tőlem. Még te sem.

Mary ugyanazt érezte, mint akkor, a buszon… Ugyanazt a borzongást, ugyanazt a balsejtelmet… Vicky hangja megdermesztette a levegőt:

-          Igen. Én törtem el a lábad, és ez még csak a kezdet. Nincs bocsánat! – mondta, majd nevetni kezdett.

Nevetése visszhangzott a kórterem falain, szinte megbénította Maryt. Felismerte a hangot: ez a rikácsolásba fúló kacaj kísértette miden éjjel, mióta megismerte Tommyt. Marynek ez már sok volt, nem értett semmit. Ez csak egy rémálom lehet! Sikoltozni kezdett, nővérek rohantak rá… Néhány nyugtató injekció után Mary szemében tompulni kezdtek a fények.  Vicky a folyosóról nézte végig a jelenetet. Mary utolsó emléke Vicky vigyorba torzult arca volt…

***

Másnap hajnalra Mary Greent törött nyakkal találták az ágyában. A kórházi jelentésben a halál okának az „öngyilkosság” felirat volt olvasható. Vicky Dale pár hét múlva Tommyhoz költözött Londonba. Vicky volt albérletében az új lakó épp nagytakarítást végzett a fürdőszobában, amikor a tükör mögött egy rejtett fiókot fedezett fel… A fiókban egy bábu hevert, kitört nyakkal. Egy vudu baba, vagy mi…

2004.

Ritkán itta tisztán

Ritkán itta tisztán, marta a torkát az olcsó bor, a kommersz, lassan 60 éve. Koszos zubbonyából egy kétszázast lökött a pultra, majd görcsös ujjaival átfogta a poharat.  Az Öreg nem beszélt soha, megtűrt bolond volt, de valójában senki sem ismerte igazán. Amikor szájához emelte a poharat tekintete megakadt a kezén. Igazi, munkától kérges ember keze… Szólni lett volna kedve, jelenről, tervekről, mégsem szólt, minek is, hisz neki csak múltja van. És kinek szólna?! A feleségére gondolt, kedves teremtés, nagyon szereti. Egy újabb savanyú korty, vagy csak az emlék olyan elviselhetetlenül savanyú. Meghalt szegény, lassan 10 éve. Újra a kezét nézte… Ugyanazok a bagószagú ujjak, amikkel reggelente szájához emeli a dekket, amikkel este a poharat markolja, és amikkel… Mindegy! Borzasztóan egyedül érezte magát. Most a poharat nézte… Legszívesebben a falhoz csapta volna, a poharat, az életet, mindegy. A megszokott mozdulattal újabb kétszázast tett a pultra. Várta, hogy vége legyen, vágyta már, hogy valami remélt isten porrá zúzza ezt a rohadt mókuskereket… De önkezével soha! Intett a csaposnak, szódát kért. Ritkán itta tisztán…

2006.