kalimpali blogja

A lépcsőház szálkás, mozdulatlan,

dadog a kéz, s a mozdulatban,

hogy a kulcsot a zsebbe rejti el,

úgy nem foglalkozok semmivel,

 

mi bántást, vagy örömet jelenthet

és nem is hiszek a jeleknek,

hogy ő igenis ért, ismer és lát,

talán megadná nekem magát,

 

értem e gyengeséget, mit jelent,

bennem épp őérte mély a csend,

de stréber vagyok, tudom a tartást,

 

s miközben bezárom a lakást

csak a kulcsok csörögnek, csak azok:

akkor rohadtul egyedül vagyok.

Kiütési pontok vannak az arcon,

az enyémet mégis csókra tartom,

mert kell szeretni illat, az a kölni,

s bátorság is hozzászelídülni

 

a nőhöz, aki rajtad végleg átlát,

aki elnyomja a cigarettád,

aki a tévén össze-vissza kapcsol,

és kurvára haragszol rá akkor,

 

s szereted érte, ha tudja a kávéd,

ha elmegy kavarni kiskanálért,

hogy tőle egyre szelídebb verset írsz,

 

hogy nem fáradt érted, ha este tíz,

s tudni vél, ha válnál, fogja a kezed,

hogy tulajdonképp magadért szeret.

Az ég boltívei eresztenek,

a szép nők hajából eső csurog.

Elmosódnak most mind a szentjelek,

elmosódnak mind az abortuszok.

 

Egy messzi vihar vakuit nézem,

villog, a végtelenbe exponál.

Nehezet és végsőt repül bennem

egy öngyilkos, apró cserebogár.

Menyasszonyfátylak fehérlenek a horizonton,

a látóhatár hajlataiban vérfoltos pipacsok.

És fény, és fény, és fény.

Anyám mesélte: visszajöttek a fecskék,

s huzatos halántékom megszűnt sajogni,

egyszerre elmúlt belőlem a mennyegzős magány,

szememben kialudtak a téboly torkolattüzei.

Valahogy magasabb lett az ég,

valahogy golgotásabb lett a felismerés:

vigyázom még magamban a megesett reményt.

Vigyázom, mert vigyázni kell, sutaságával,

kicsinységével félt így az ember,

őszintén, balladásan.

Ami a kutyának sem kell,

nekem az a világ,

a földutak tövében van a haza,

az elkóborolt nyarakban van minden ígéret,

amit még meg kell ígérnem,

amit még meg kell tartanom,

hogy egyszer én is, én is mondhassam

motyogva, varázsütötten: nézd!

visszajöttek a fecskék.