A nyárvégi langyos este csendjét
csak a szellő rezzenése bontja,
és sok virágnak édes illatát
selymesen az esti légbe fonja.
A hintaágyban lustán heverek,
a kezemben egy hűvös pohárral,
melyből jó vörösbort ízlelek,
míg lehull a nap végső sugára.
Gyümölcsökkel terhelt fák között
a fáradt fény törötten reszket,
az illatfelhő lágyan átölel,
emlékeddel tölti be az estet.
Arcom bőrén érzem érintésed,
megsimítasz lepkekönnyű kézzel,
ölelnélek…fáj nagyon hiányod…
képzeletem száll feléd a széllel.
Az elmúlást érzi most a lelkem,
érett gyümölcs lett az életem,
emlékekkel telten hullni készül…
nem tartja semmi…, nem vagy velem.
Szeicz János
Vers