jszeicz blogja

Oly egyszerű, s természetes

ha vagy, mint asztalon az étel,

karod nyakamra kulcsolod,

s az élet lüktetését érzem.

 

Hogy létezésed mit jelent

tudom, hiszen szeretlek téged,

hiányodat ha szenvedem,

a lényegét csak akkor értem.

Szürke egér gyülekezett

jött össze a házból,

dönteni, hogy ki ehet majd

spájzban a kolbászból.

 

Barna egér nem jöhet be!

Cincogta a kórus,

aki nem e házból való,

annak itten nincs juss.

 

Fehér egér macskapárti,

nem is egérfajta,

génhibás, így másodrendű,

és rövid a farka.

 

Csak a szürke a jó egér,

a többi csak kóbor.

Nem jár nekik a kolbászból,

sem a többi jóból.

 

Foglaljuk el a spájzunkat,

ez a mi országunk!

Nem adjuk a sajtot és a

kolbászt, amit rágunk.

 

Jöttment barna, undok fehér,

mind macskai szolga.

Megbasszuk mi a macskát is,

ha erre lesz dolga.

 

Megszűnik a macskavilág,

nem leszünk a rabja!

Macska ült az ajtó előtt

és röhögött rajta.

Akkor éjjel bús ösvényt tapostam

gyenge hónak friss fehér leplébe,

nem figyelve már merre megyek,

kóboroltam, róla elmerengve.

 

Az éj sötét falat emelt elém,

felhő lepelbe elbúvott a hold,

s kihunytak mind a csillagmécsesek,

az utcán senki, csak egy szélkobold.

 

El sem köszönt, csak némán elhagyott

a leány, ki több volt, mint barát,

új utak hívták, vagy csak menekült,

nem tudom feledni szeme sugarát.

 

Ilyen, akit egy angyal eltiport,

kiből végül elszállt a léterő,

múzsám neve elszáradt nyelvemen,

de szívem tépte  még a vonzerő.

 

Csak mentem és az éji szél ölelt,

szeretve átkarolt borzongatón,

és lelkemen a magány vesztegelt,

hiánya dallá nőtt vigasztalón.

 

Sikoltásba torpanó röhejjel

gyüremkedik fel a világvajúdás

illatos agyvelőmbe.

Szétdúlt szemeim ráhervadnak

a kibeszélhetetlen égre,

melyről mint sárga folyadék

csorog le a nap.

Képtelen epekedések rázzák

zülledt csontjaimat,

elfog a hímdagadás és

betaknyozódom a hévtől,

melyet a visszataszító vágy ébreszt

a borzongatóan sejtelmes

legasszonyosabbért,

kinek zöldszegélyű szemei

belefolynak az arcába,

és fehér mellei mállani kezdenek,

amikor kék gesztusokat szórva

közelít felém

epekedő burjánzással. 

Úgy léptél be az életembe

mint egy megnyilatkozás,

mégis a rideg logika,

a józan megfontolás,

a bölcs halogatás

megbénított.

 

Te nem adtad fel!

Belopakodtál életembe

újra, mint tanítvány,

mint Galateám ,

s engem Pygmalionoddá tettél,

lettem számodra irány,

te lettél számomra

adomány.

 

Végül megnyitottad

alvó szívemet,

már alvadni készülő vérem

 áramlani kezdett

az életről lemondó testben,

s én újra lettem.

 

Mert hittél bennem

lelkemnek szárnyat adtál!

Bíbor boldogságban

megéltük együtt a csodát,

a szerelmet

s a teremtés áldását,

melyet álmomban

sem reméltem már.

 

Isteni adomány voltál

csodás Galateám!

De visszakért az Isten,

miatta elhagytál.

Nekem maradtál misztérium

in eternum.