jszeicz blogja

Úgy léptél be az életembe

mint egy megnyilatkozás,

mégis a rideg logika,

a józan megfontolás,

a bölcs halogatás

megbénított.

 

Te nem adtad fel!

Belopakodtál életembe

újra, mint tanítvány,

mint Galateám ,

s engem Pygmalionoddá tettél,

lettem számodra irány,

te lettél számomra

adomány.

 

Végül megnyitottad

alvó szívemet,

már alvadni készülő vérem

 áramlani kezdett

az életről lemondó testben,

s én újra lettem.

 

Mert hittél bennem

lelkemnek szárnyat adtál!

Bíbor boldogságban

megéltük együtt a csodát,

a szerelmet

s a teremtés áldását,

melyet álmomban

sem reméltem már.

 

Isteni adomány voltál

csodás Galateám!

De visszakért az Isten,

miatta elhagytál.

Nekem maradtál misztérium

in eternum.

 

Egy dal jár fejemben napok óta,

C’est en szeptembre…

Becaud dalából kel az emlék,

egy párizsi ősz varázslata.

 

Még simogatott az őszi nap,

bár szeptember volt.

Mi álmodozva néztük, ahogy

egy levelet a szellő fölkap.

 

A tájtól éppen elköszönt a nyár,

már szeptember volt,

de a Luxembourg kert fái közt

még sétált sok szerelmes pár.

 

Fény játszott a dús kertnek ölén,

szép szeptember volt.

Tudtam csak veled c’est beau la vie,

de sárgult már néhány levél.

 

Most hűvös már az őszi hajnal,

mert szeptember van.

Egy szép őszre - Párizsban Veled-

emlékezem Becaud dalával.

Zöldellő lankák közt bolyongva

érzem a széna illatát a szélben,

elém ezernyi százszorszép terít

dús fehér szőnyeget a réten.

 

Iszom a nap fényét, s a tájat,

csodálom aranyát ringó kalásznak,

és méhzöngte akáciák alatt

fürtös virágok között várlak.

 

Oh, ha láthatnád te is velem

hímes mezőnek cifra díszruháját,

és éreznéd a fák árnya alatt

búvó zsálya fűszerillatát.

 

A természet csendje beborít,

forrásként csobog át rajtam az élet,

ősvizének mélyében kereslek,

talán ott megtalállak téged.

                          

                             Szeicz János

 

 

Szerencsés fickó vagy, ha csókkal vár,

inge lehull, és ő magára von,

s mire úgy vágytál, azt elébed tár.

Fölé, mint boldog magvető borulsz,

s ő téged erős karikába zár,

szerelmi mámor kéjesen dorombol,

forró szobád, úgy fűti már a vágy.

Ringatod hol lágyan, hol keményen,

vulkánból ömlik éltető nektár,

és gyöngyök gyűlnek keblei közé.

Egy pillanatra a világ megáll,

és a gyönyörnek kettős sóhaja

összefonódva már az égbe száll.

 

                       Szeicz János

Este, mikor tükrödbe nézel,

hogy fésűvel megbontsd hajad,

és egyedül hajolsz tükröd fölé,

milyennek látod magad?

 

A selymesen dús fürtök fényesen

hullanak szép homlokodra?

Lobog szemedben mély, forró parázs,

s égett e csók ajkaidra?

 

Ha nem tetszik csalfa tükröd képe,

akkor mélyen nézz szemembe,

s megláthatod benne való magad.

Hűségesebb tükröd lehetne!

 

Mert szememben álmaimat látod,

ábrándokból alkottalak.

Elsimítom hajad homlokodról,

tükrödként jobban lássalak.

 

Sejtjeimbe égetem a képed,

már nem tükör, hanem varázs,

mert lelkem kelyhe nyílik meg neked,

melyben e kép égő parázs.

 

Hisz a dallam te vagy verseimben,

lelkemben új dimenzió.

Szavam tudom, visszhangtalan marad,

kárpótol ez a vízió.

 

              Szeicz János