jszeicz blogja

A régen kihűlt vágyak

álarcot hordanak,

szívünk ábrándjait.

 

A múltnak szűk szeletét őrzik,

mozdulatok örök zenéjét,

egy sóhajból fakadó dalt.

 

A múló idő csak temet,

az élet jégmarkú törvénye ez,

fájdalmat enyhít így.

 

A valóságot lassan belepi

a feledés szürke homokja,

s az emlék rajta délibáb.

 

A nemlét partjáról visszatekintve

álmodjuk csupán az életet,

s idézzük szikár szenvedélyét.

 

Már a számba tettem az obulust,

ha jön értem a révész

hozzád a túlpartra átvigyen.

Alkonyatban járom a külvárost,

ecetfák rázzák lombjaikat,

mintha köszöntenének…

csendes szellőben zizzen a levél.

 

Aszfaltból nőtt városi ecetfa,

jelkép vagy már te városi vagány!

Szegények mintája lettél…

a semmiből élsz az utca szegletén.

 

Két macskakő között versz gyökeret,

onnan törsz a nap felé szilárdan,

s bár néha eltaposnak…

te dacosan mindig újraéledsz.

 

A város vadon nőtt lakója vagy,

egy mindent túlélő bennszülött,

a tarackfűvel együtt

modern világunk által üldözött.

 

Én tisztellek, lenézett ecetfa,

s téged is gaznak titulált tarack!

Tőletek zöld még a város,

e szürke, poros, betonvacak.

 

Mikor ölelem erős törzsedet,

érzem az őserő forrásait.

Mi éppen veszni készülünk...

Barátunk, add nekünk titkaid!

 

                                        Szeicz János

 

 

 

Mi létezik, az múlik is, hiszen

haldoklanak a fényes csillagok,

mikor a reggel újjá születik.

Emlékeimmel én is így vagyok.

 

Szívem ábrándjai bár szöknek,

dal fakad még múltam sóhajából,

ám unó szavakból font versnek

nem jutott forró romantikából.

 

A múltba visszanézve kérdem:

miként veszett el annyi jó napom?

Rég kiszáradt tollam csak hever,

nem fűti többé semmi a dalom.

 

Kicsiny világom szegletéből

néha hiszem, a mindenséget látom,

de mikor porszemként elmúlok,

életem két szám lesz csak fejfámon.

 

Távolról nézem már e létet,

nem izgatnak rejtélyes holnapok,

amit még látok és tapasztalok,

magamba zárom, s bölcsen hallgatok.

 

                          Szeicz János

Kiles a nap a horizont mögül,

s felzengenek a fénynek hangjai.

Fákon áradó madárdal csendül,

a könnyű szellőben szárnyra kelve

csacsogva csapongnak üdvözletül.

 

Pillanatra szinte elvakultan

szokja  szemem a rám zuhanó fényt,

könnyem csillan egy fénylő sugárban,

s látom friss lombokon lecsorogni

az aranyló hajnalt, áradóan.

 

Néhány perce még az éjszaka

hömpölygött ködsóhajjal a réten,

de tudtam, szívem sötét korszaka

elmúlik, nem emészthet meg a csend,

mert lelkemben érik  új muzsika.

 

Nekem a tavasz mindig te voltál,

dalaimat te adtad Szerelem.

Régi hajnalok érzése bujkál

emlékeimben minden reggelen,

s karom helyett most dalommal dajkál.

 

                    Szeicz János

 

Hideg a szél, a föld újra fázik,

takaróját a tavasz ellopta,

belopódzott, de már elenyészik,

reményét csalfán kínálta.

 

A bolyhos, vastag fellegekben

már újra gyűlik a holnapi hó,

s a világot ismét elborítja

a puha, fehér takaró.

 

A tavon pattogva hízik a jég,

és kopasz ágakkal a parti fák

karmolják a nehéz felleget,

a rügyek tavaszukat várták.

 

Tejszínű köd kúszik a tájra,

s furcsa formát vesznek fel a tárgyak,

egyre szűkülő látóhatárban

úsznak ismeretlen árnyak.

 

A téli világ zordan fogva tart,

nem látlak téged ködbörtönéből.

Egyedül maradtam. Talán végleg

eltűntél  életemből.

 

          Szeicz János