Akkor éjjel bús ösvényt tapostam
gyenge hónak friss fehér leplébe,
nem figyelve már merre megyek,
kóboroltam, róla elmerengve.
Az éj sötét falat emelt elém,
felhő lepelbe elbúvott a hold,
s kihunytak mind a csillagmécsesek,
az utcán senki, csak egy szélkobold.
El sem köszönt, csak némán elhagyott
a leány, ki több volt, mint barát,
új utak hívták, vagy csak menekült,
nem tudom feledni szeme sugarát.
Ilyen, akit egy angyal eltiport,
kiből végül elszállt a léterő,
múzsám neve elszáradt nyelvemen,
de szívem tépte még a vonzerő.
Csak mentem és az éji szél ölelt,
szeretve átkarolt borzongatón,
és lelkemen a magány vesztegelt,
hiánya dallá nőtt vigasztalón.
Gondolatok