Élete valahol véget ér, a szíve már nem dobog,
Fekete föld mélyén örökre megnyugodott.
Nem siratja senki őt, nem könnyeznek sírja előtt.
Csavargó volt, bolyongott, magányosan kóborolt.
Senkije se volt, semmije se volt, csak az élete!
Vén szemét lehunyva élete megszakad,
Nem indul új útra, pihen a föld alatt.
Elmondom nektek az ő történetét, arról mesélek, hogyan élt:
Megszületet t, kapott nevet, csak egyet nem, szeretetet!
Szülei eldobták, nem törődtek vele,
Nem maradt semmije, csak az élete!
Magas falak, rácsok mögött, zsiványok, tolvajok között
telt a gyermekkora, ott volt az otthona.
És mégis vidáman élt, szívébe zárta a nagy reményt,
Hogy egyszer majd innen elmehet, várják erdők, völgyek, hegyek,
Szabad lesz, mint a madár, északtól délig, kelettől nyugatig
Mindet földet bejár.
Az idő eljött, ő szabad lett, útra kelhet a végtelenbe,
Ezt álmodta, erre ébredt, évek óta csak ezt remélte!
Amerre járt, megszerették, és ha néha megkérdezték,
Hogy honnan indult, s mi a célja, ő vidáman csak ezt dalolta:
R. Nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek,
Városok, országút pora.
Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha.
Éhét, szomját elfeledte, csak a világ érdekelte,
Hosszú haját fújja a szél, ereiben lüktet a vér.
Forró nyár jön hideg télre, hosszú út áll már mögötte,
De nem néz hátra, megy előre jókedvűen énekelve:
R. Nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek,
Városok, országút pora.
Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha.
Nem kell a csillogás, nem kell a ragyogás,
Nem kell a vakító pénz!
Nem kell sok hamis vágy, nem kell a céltalan cél!
Nem kell a csillogás, nem kell a ragyogás,
Nem kell a vakító pénz!
Nem kell sok hamis vágy, nem kell a céltalan cél!
R. Nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek,
Városok, országút pora.
Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha.
Évek túl hamar szállnak el, csavargó haja hófehér.
Szíve dobban még, szeme tűzben ég, de hívja már az örök pihenés.
R. Nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek,
Városok, országút pora.
Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha.
[Lord - Vándor]
Szerkesztő: ironmf
A Vándor VII.
2010. március 20. 01:55
A Vándor VII.
Magányos utamon tovább haladok,
eldobtam mindent mit a sors adhatott,
segítségre soha nem volt, most sincs szükségem,
bár nem látok kiutat: szívem elveszett a sötétségben.
Ám mintha most fény gyúlna..egyre világosabb,
elérhetek célomhoz? Érzem, eljött a nap
hogy megtaláljam azt amit oly sokáig kerestem,
s soha többé nem kell elkeseredetten
vándorolnom keletről nyugatra.
Végre rátalálhatok a boldogságra?
Nem, biztos nem...Ez nyilván csak látomás...
Egy álom, egy gyönyörű kép..Nem lehet semmi más,
az utamon már így is túl sokáig jártam,
s nem találtam soha fényt a sötét éjszakában,
bár az utóbbi napokban mintha minden megváltozott volna....
szívemen felolvadt a jég, idebent is tavasz van újra...!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
jagosistvan2010. március 30. 07:21
Ha már vándor...
http://www.poet.hu/vers/6062
narnia2010. március 20. 22:19
:)
irenke2010. március 20. 06:25
Teljesüljön szép álmod!
Kivánom neked:Szeretettel:))
Törölt tag2010. március 20. 02:05
Törölt hozzászólás.
