Élete valahol véget ér, a szíve már nem dobog,
Fekete föld mélyén örökre megnyugodott.
Nem siratja senki őt, nem könnyeznek sírja előtt.
Csavargó volt, bolyongott, magányosan kóborolt.
Senkije se volt, semmije se volt, csak az élete!
Vén szemét lehunyva élete megszakad,
Nem indul új útra, pihen a föld alatt.
Elmondom nektek az ő történetét, arról mesélek, hogyan élt:
Megszületet t, kapott nevet, csak egyet nem, szeretetet!
Szülei eldobták, nem törődtek vele,
Nem maradt semmije, csak az élete!
Magas falak, rácsok mögött, zsiványok, tolvajok között
telt a gyermekkora, ott volt az otthona.
És mégis vidáman élt, szívébe zárta a nagy reményt,
Hogy egyszer majd innen elmehet, várják erdők, völgyek, hegyek,
Szabad lesz, mint a madár, északtól délig, kelettől nyugatig
Mindet földet bejár.
Az idő eljött, ő szabad lett, útra kelhet a végtelenbe,
Ezt álmodta, erre ébredt, évek óta csak ezt remélte!
Amerre járt, megszerették, és ha néha megkérdezték,
Hogy honnan indult, s mi a célja, ő vidáman csak ezt dalolta:
R. Nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek,
Városok, országút pora.
Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha.
Éhét, szomját elfeledte, csak a világ érdekelte,
Hosszú haját fújja a szél, ereiben lüktet a vér.
Forró nyár jön hideg télre, hosszú út áll már mögötte,
De nem néz hátra, megy előre jókedvűen énekelve:
R. Nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek,
Városok, országút pora.
Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha.
Nem kell a csillogás, nem kell a ragyogás,
Nem kell a vakító pénz!
Nem kell sok hamis vágy, nem kell a céltalan cél!
Nem kell a csillogás, nem kell a ragyogás,
Nem kell a vakító pénz!
Nem kell sok hamis vágy, nem kell a céltalan cél!
R. Nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek,
Városok, országút pora.
Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha.
Évek túl hamar szállnak el, csavargó haja hófehér.
Szíve dobban még, szeme tűzben ég, de hívja már az örök pihenés.
R. Nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek,
Városok, országút pora.
Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha.
[Lord - Vándor]
Szerkesztő: ironmf
A Vándor V.
2010. február 12. 12:25
A Vándor V.
Itt az idő hogy új útra induljak,
vár rám a messzeség,
Szememből a könnyek kicsordulnak,
Fáj, hogy elmentél.
Magamra hagytál szó nélkül,
s elszorult a szívem.
De mindenki érzései elől menekül,
magam is ezt teszem.
Mindig új útra kelek-
bár sosem tudom, merre-
valahol a világ másik felében
gondolj majd erre.
Gondolj majd rám, a
vén vándorra.
Ki életét arra
áldozta,
hogy békét találjon,
zavartalan békét,
hogy majd egyszer meglássa
boldogtalan útja végét..
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
ironmf2010. február 22. 18:52
Szia! Örülök, hogy tetszik! :)
kolto262010. február 22. 16:42
Szia!Nagyon tetszik ez a vers,ahogy a reménytelenségben is megtalálod a reményt:)
ironmf2010. február 20. 20:55
:))
Etka2010. február 20. 20:54
..nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek...:)
narnia2010. február 12. 14:06
... újra úton ...
:)
irenke2010. február 12. 12:42
Már most szeretném,hogy boldog
legyen a végén!:))
