Janus blogja
VersKöltő temető
A betűk, a feketék, mint a rögök
peregnek a papírra, fedve szemet,
szemöldököt, és az orr, a homlok dombja,
mint a sivatag dűnéit, az elmúlás szele lopja…
és oda az arc, immár temetve
és pereg a betű mellkasra, szívre, erekre
lassan a költő testét a papír ravatalon
belepi az este, árnyék ül a félszavakon….
és nincs tovább, semmi már a szív, az agy
enyészet lakomáz, vágyból, álomból se hagy,
nincs egy morzsa se, lélekkel száll el a remény,
s marad egy szó halom, alatta a néhai én…
majd jönnek ismerősök, barátok, rokonok
könnyek, sóhajok, kín szülte grimaszok,
és ott a szó halom alatt, már csak a csend feszül,
s rajta én megfeszítve, úgy, reménytelenül,
hisz tudom, nincs hitem, nincs istenem,
nincs feltámadásom, de már enyém a végtelen……
Szikrák, szelek, tavaszok
Újra festik a kopott reményt.
Nagy szavak, szép ígéretek
bódítják újra a Kossuth teret.
Megannyi méh zúg, dongva nyüzsög
és mind, mind virágporra vár,
és az ábrándokból hazát eszkábál.
De üzennek a régi tavaszok,
melyeknek rügye maradt meddő,
néhány fa dőzsölt, de éhezett az erdő.
Ne higgy a tavasznak, nézd az őszt,
hová hulltak a gyümölcs ezrek,
kik vittek mindent és semmit sem fizettek!
A szó kering, száll, mint könnyű por,
de az ígéret, ha valótestre nem talál,
újra régi idők jönnek, hol az élet, maga a halál.
Újra festik a kopott reményt,
a szabadság bilincseit törik,
talán már holnap a jó, a gonosszal megütközik.
De tudd, nem elég csupán győzni,
az igazságot és a becsületet,
úgy kell félteni ,óvni, akár az életet!
Az ígéret te vagy, te magad magyar,
áldjon vagy verjen az isteni kar,
de ha önmagad sorsáért nem teszel.
mint a harmincévnyi ígéret, semmivé leszel!
2024.
fénykalász (képzelgő)
aprót lépve neki dől
rendet vág az alkonyat
kasza suhan feketén
vérző fénykalászt arat
gyűlik a rend félhomály
szürkülettel andalog
távoli hegy tetején
föld az éggel összefog
este villáz boglyát rak
holt fényekre lehever
égi síkra csillagfényt
milliókat kiszegel
keze remeg hull a szeg
földet érő karcolat
kívánok most valamit
egyetlen egy csókodat
begyógyul az ég sebe
csendtakarót sző az éj
és akik nem alszanak
nekik jut egy hold-karéj
felleg baktat vén öreg
testén ráncok ezrei
villám hasít fény sikoly
felleg könnyét táj nyeli
sötét ringat feketét
nincs pisszenés suttogás
álmot látok gyönyörűt
te vagy benne semmi más
2017.
Még ott is, akkor is
nem tudom
alkony lesz-e majd
vagy nyújtózó hajnal,
mikor testem börtönéből
lelkem tovanyargal,
zörgő avart zavaró szél
űzi a poklok kapuján
vagy virágporos szellő
fényes égi útján
…nem, nem tudom….
… a doboló rabszolga
a bordarácsok alatt,
ha elveszti ritmusát
s az ütem félbeszakad,
lesz-e majd ki könnyeit
mellkas cellájára szórja,
ököllel görcsösen üti a rácsot,
hogy újra ritmusba hívja
….nem, nem tudom…
…fénytelen pillantásom
mi semmibe vesző
mikor véget ér
visszavonhatatlanul
e földi útvesztő,
lesz-e ki
tenyerével lecsukja,
s ki fejfámat
hideg síromba szúrja…
…nem, nem tudom….
De legyen hajnal,
ragyogó éjszaka
mikor mellkasom ernyedt
szívemre zuhan,
azt tudom, hogy írnék még ott is,
akkor is, mikor a halál
kaszája hangtalan suhan…
…tudom, ezt tudom.
2007.
Borús ég alatt merengve
Felhő házak tövén szűk égi utcán,
Magányba karolva néz reám a hold,
Tompa fényű csillag hunyorog némán,
A táj elborít lassan, s magába húz, felold.
Nem vagyok több csak szobor, fekete árny
A múlt köti gúzsba bágyadt mozdulatom,
Emlékezés szívemhez bújik, nyílik a szárny,
Legyőzve a dacos büszke időt, haza utazom.
Ragyogó fény fogad, kedvenc hársfám virít
Legfelső ágán megbúvó szerelmes gerle pár,
Szelíd szellő futkos, de lassítva hajamba simít,
A bodza bokor integet tövén délceg fácánkakas áll.
Mezőn szárnyalok, s úgy nézem a kamillát, bogáncsot
Mint más a ragyogó aranyat, tündöklő ékkövet,
Mert nekem kincsek ők, lélegző eleven gyémántok,
Köztük nőttem fel, lényük lelkem ruhájában szövet.
Eső csapkodja arcom, a múlt hirtelen a jelenbe vet
A hold magára zárta fekete függönyös égi ablakát,
Közelgő vihar előre küldte harcosát, a bősz szelet,
Ki magával hozta a múlt, s a jelen édes hársfa illatát.
2006.