Janus blogja

Már sokszor találkoztunk

az elhadart negyven év alatt,

emlékszem, hogy féltem,

mikor először láttalak:

… Kezedben apró

galamb fekszik  aléltan, mozdulatlanul,

furcsa hideg járja át a levegőt

és fáj, ahogy az élet halni tanul.

Egy apró tollpihe lassan pörögve

a szél leheletén tovarepül,

majd te is semmivé lettél,

maradtam a kis tetemmel,egyedül…..

Ki tudja már hányszor láttalak

hányszor robogott át rajtam

furcsa borzongás,

s mikor eltűntél

mindig magányosan álltam,

mint tó nélkül a téli sás.

….Haragudtam rád, mikor karjaidban

keresztanyám megpihent,

szerettem és ő is szeretett,

de amerre te hívtad,ő arra ment.

Gyűlöltelek, mikor ezek után

pár hónap múlva hozzád futott,

drága keresztapám…

…és átkoztalak, ordítottam:” te aljas dög”,

de némán hidegen nézted,

ahogy apám  testvérbátyám sírjánál csak nyög.

…. megölni akartalak, téged, kit nem lehet

majd kívántam, neked gyötrelmes hosszú életet,

s az őrület határán álltam,

mikor elszakítottad tőlem

 apámat, az édeset…..

….És a minap újra láttalak,

kezedben hervadó virággal

ültél egy padon,

rám néztél, én vissza

bámultuk egymást a hanyatló alkonyon.

És én keresni kezdtelek,

mert újra semmivé lettél,

bennem valami furcsa érzés

egyre tágult, mint hatalmas visszhangzó tér.

Hiányoztál, már szinte fájt

hogy nem vagy sehol,

de egy villám hársfának hajtott

 s ott ülsz a tűzben,  a szívem zakatol.

…elindulok feléd, eső áztatja ősz fejem,

szemedbe nézek, s karjaidba húz

 e halálos szerelem.

Először csak lájkoltalak,

de szmájliba sem vettél,

 a cseten ácsorogtak szavak

de te nem léptél, nem mentettél.

Gondoltam: alt-ctrl-delete

talán túl hideg a net,

sarkantyúztam  a gépemet,

gyí, fel az égre még egy menet!

Rád kattintottam kétszer,

gondoltam majd a szíved megnyitod,

de  lazán töröltél te szép ékszer

és a lomtárra tetted a kurzorod.

Ez nem az én világom.

Engem, mint egy apró követ

előre rúgott a múlt,

s átkacsáztam az idő vizén

egy évezredet.

Nem enyémek a mai szavak,

tőlem idegen e század,

rideg szajha szívű a jövő

mert ámít, becsap,

így még testemben hálhat.

Megannyi remény tetemén

fürkésztem jelre várva az eget,

hogy  fény felé indulhassak,

de szóltak: „Még nem lehet”.

Hiába minden,

nekem műanyag világ jutott,

befogadhattak volna

a régi, hős vitézi korok,

mikor lantok dallamára

sírtak a verssorok.

Nekem már nem jutott

igazság,se hit, se föld, se nyereg

a végtelen legelők

darabokra törtek,

mint szél kezétől az esti fellegek.

Ez nem az én világom,

képzeletben egy

forró vizű kád mellett

neki vetkezek,s csuklómon

a  papírvékony fém fényével,

e monitor világból,

kijelentkezek.

Szénán szendereg még a hajnal

testén ezernyi harmatgyöngy ragyog,

szellő ébred s ajkán virágporral

át a mezőn a tóhoz andalog.

Párafátyol alatt rejtőzik a tó,

de fellebbenti azt a csalfa szellő,

tükrében a Nap kacéran mosolygó

aranyhídon lebegő fényhajú sellő.

Lelkem lép a hídra s a végtelenbe néz

csendet sóhajt az elámult pillanat,

tenyerében tart egy könnyű égi kéz,

mint egy lezuhant apró madarat.