janow blogja

Álmomban egyszer jegenyére másztam
Annak ágáról falumat beláttam.
Kiáltottam egyet teli tüdőből:

Hol van az ország
Hol van az isten?

Hátha meghallják urak és szegények
Hátha meghallják csecsemők, s vének.
Hogyha meghallják, szívüket kinyitják

s tőle megégnek.

Egy gonosz villám jegenyémbe vágott
Romba döntötte az egész világom
Máglya égette sosemvolt dalomból

Akkor az álmom

Hogyha kimúlok
testté válok
testvéréül ég madarainak
táplálékul föld férgeinek
válasszon, aki hallgat
válasszon, aki ért

Hogyha a semmibe
múló perccé
válnék, hívjon mind, aki szerető
hívjon mindaz, akit sose ver eső
mindenki, aki szenved
mindenki, aki fél

Majd ha az elmúlás
benned verssé válik:
testvéréül az ég madarainak
nyílvesszőül a föld gonoszainak
gondolj rám, ha a nincsed
nem pótolta az isten.

a legelején nénik,
majd nagylányok
később csak úgy, lányok.
belőlük aztán csitrik
végül gyerekek lettek

a nők körülöttem

valójában mindig is
ugyanolyanok voltak;
csak egy kisfiú
haldokolt végig
bennem...

Az októberi alkony vörösborától mámorodott ősgyíkhátú kék hegyeim az Alföld harmatába fúrják bánatos fejüket; megunták, hogy hiába várnak. A munkanélküli körtöltés ölelgetné a várost, de az a tavaszi árvíz miatt hányingerrel fordul el tőle. Pedig most a Sajó sem félelmetes. Unottan kanyarog vigyorgó zöldes örvényeivel; szikkadt partvonalaival próbálja tagadni, mekkora tébolyult állat volt pár hónapja...
Nem! Ő aztán végképp nem!

- Nem látod hullámaim nyugtató aranyát, ölelgető kanyarjaimat?

- Hát nem! Takarodj még a híd alól is! Legalább elmostad magad után a dögöket?  -

Eltűnik a balfenéken sértődötten.
Én is belefúrom magam a város egyenkocka szemétdombjába dühösen.