Az idegen

Az idegen   Amikor már a vonaton ültem – Vásárhely és Orosháza közt – előjött a már korábban várt, személyre szabott kisördögöm. Próbált volna bűntudatot ébreszteni bennem, hogy csak jobb lett volna, ha kocsival indulok el. Lassan már kezdtem hinni neki, és ebben közrejátszott az a ragacsos kosz-szerűség is, ami a tenyeremhez tapadt. Első mozdulatom, a gyermekkorból megmaradt „azonnalanadrágba” volt, de ezt egy pillantás alatt korrigáltam és komoly arccal, mint amit elvárnak egy harmincnégy éves családapától, elővettem egy papír zsebkendőt és azzal próbáltam megtörülni a tenyerem. Ez eltartott egészen Kútvölgyig. Ezek után enyhén keserű szájízzel néztem ki először az ablakon, majd egyre csak a visszatükröződő arc-sziluettemet vizsgálgattam. Mennyit változik egy arc az évek során! Hol van már az a kissrác, aki ezen a vonalon ingázott oly sokat. Az arcom meghízott, hajam is hullófélben. Talán csak a szemem, talán csak az hasonlít egykori önmagamra. Igaz, mintha már nem lenne annyira fényes, és néhány ráncot is maga köré gyűjtött már a hosszú évek alatt. Ahogy a múltamra gondoltam, egy kicsit összeszorult a gyomrom. Nem véletlen, hiszen gyermekkorom egyik legfontosabb színterére visz az utam, oda, ahol nagyon sok jót kaptam ettől a furmányos, életnek nevezett valamitől. A vasútállomást elhagyva lassan, komótosan lépkedve - ízlelgetve a változás-falatkákat, amelyeket az Idő nekem készített- indultam el a Csokoládé ház felé. Az Időnek itt is jó étvágya volt. A farönkből épült vár ugyan állt még, de valahogy már nem tűnt olyan hatalmasnak, mint egykor. A meg- és elkopott rönkök bizony megroggyanva, düledezve álltak. A tejbár helyén is bérházak sorakoztak már, pedig milyen finom kiflit lehetett ott kapni! Ott ettem először és utoljára, „S” alakú kiflit. Mellé betömtem egy Mese sajtot, és teljes volt a világ arra a napra.  Ahogy közeledtem, egyre nőtt bennem a feszültség. Félelem attól, hogy halottnak fogom látni emlékeim. Félelem attól, hogy legfontosabb páncélzatom darabokra hullik, s nem fog megvédeni, amikor szükségem lenne rá. Ahogy befordultam a sarkon, félelmem beigazolódni látszott. A tetőszerkezet megroggyanva, ablakok betörve álltak. Az egyetlen vendég a szél volt, ami már kifújta az összes régi illatot Csokiházam környékéről. Csak álltam az épület előtti kis réten, és nem akartam hinni a szememnek. Perceken át még levegőt is alig tudtam venni. Valami gombócszerűség feszítette torkom belülről, és a látásommal is történhetett valami, mert hirtelen minden elhomályosult. Nagyon lassan leguggoltam és kitéptem egy marék füvet és az orromhoz emeltem. Már nem éreztem… eltűnt. Csalódva nyitottam szét ujjaim, és engedve a szél makacs akaratának a fűszálak tovarepültek a mindenségben. A páncél egy darabja lehullt. Szinte hallani véltem a reális valóság örömujjongását. Lassú megfontolt léptekkel mentem a kapuhoz, s kezem a jéghidegnek tűnő kilincsre helyeztem. Végtelennek tűnt az a mozdulat, amivel a kaput kinyitottam. Az öreg fatákolmány rettentő nyikorgással nyílt ki, mintha arra figyelmeztetett volna, hogy amit bent látni fogok, az nem lesz rám túl jó hatással. Igaza volt. Az udvar, mint egy csatatér, ahol talán az elemek hadakoztak egymással. A korhadt gyümölcsfák is ezt engedték sejtetni. Úgy álltak ott, mint megkövesedett mitikus lények, akiket elrettentésül hagytak itt az emberiségnek, illetve nekem.  Nyoma sem volt már annak a gondosan ápolt kertnek, amelyet még én is öntöztem a kedvenc játéklocsolómmal. Fejemben egy újabb reccsenést hallottam, olyat, mint amikor egy páncél törik darabokra. A küszöböt átlépve a halál szagát éreztem. A berendezési tárgyak már csak a képzeletemben éltek. Az asztalok, székek, képek a falon, a gőzölgő ebéd illata…Oly sok szép emlék, érzés, amit csak itt kaptam meg, és ami védelmezett eddigi életem során. Nem akartam, hogy így történjen. Nem. Nekem szükségem volt akkor arra, hogy a múltam megvédjen a mocskos jelenemtől. Dühödt tehetetlenségemben elkezdtem ökleimmel verni a falat, s mikor már megnyugodtam, akkor vettem észre egy apró kis rajzot rajta, amit most tettem tönkre a bütykeimről lefolyó véremmel. Egy pálcika embert ábrázolt, talán épp engem. Ekkor már csak egy gondolat ösztökélt. El innen, minél távolabb ettől a kárhozott helytől, amikor is egy női hang ütötte meg a fülem.-Mit keres maga itt? Kicsoda ön? Ha nem takarodik el, hívom a rendőrséget.-Nem szükséges, ez az én házam. Engedje meg, hogy bemutatkozzam…-Ne hazudozzon fiatalember, ha jót akar magának. Ennek a háznak nincs gazdája. Egy alkoholista nőé volt, aki már régen meghalt és a fia örökölte volna, de az az anyja után ment.Elnéztem a nő arcát és láttam, hogy nem hazudik. Fájt, ahogy az anyámról és az öcsémről beszélt. Viszont az is feltűnt, hogy egyáltalán nem ismerős az arca. Úristen! Mikor is jártam én itt utoljára? Már én sem tudom. Talán huszonéve. Ez a nő azóta költözhetett ide.-Elnézést, de ez akkor is az én házam. Kérdezze meg a szomszédokat és…-Itt a téren én lakom a legrégebben, úgyhogy ne jöjjön nekem ilyen átlátszó trükkökkel. Ha nem megy el, azonnal hívom a rendőrséget.A fejemben hirtelen felgyorsultak a gondolatok, majd lassan visszaálltak az eredeti tempóra. Hol vagyok? Mit keresek itt? Már nem emlékszik rám senki. Én itt nem vagyok más csak egy IDEGEN. Köszönés nélkül hagytam ott mindent. A nőt, az emlékeimet…Már a vonaton ülve terveztem meg új hitvallásom. Minél több pozitív emléket gyűjtve, és azokat ápolva fogom leélni az életem. Nem kapaszkodva letűnt korok puzzle-kép világához. De megbecsülve a múlt bölcsességeit.