Mese a rántottás szendvicsről

A kislány éhes volt...

      De nem csak úgy egyszerűen éhes, hanem szinte marcangolta gyomrát az üresség.

      Élete csekély öt éve alatt látott már kóbor kutyát, amint a véletlen lelt dögöt tépte szét — most úgy képzelte, az ő gyomrát is valami kóbor pára tépdesi... az lehet ilyen érzés.

      A vacsora kevéske volt, és sovány — az ebédről maradt répalevesnek már csak a hígja jutott, a sűreje kellett Édesapának — ő a pénzkereső, kell neki az energia — szokta mondani Édesanya.

      Nem tudta, hogy fog így elaludni, ezzel a pokoli érzéssel csöpp testében.

Képzeletében felvillant a kép, ahogy Édesanya este a konyhában szendvicseket készít. Két nagy szendvicset. Komótosan levágja a két szelet kenyeret, majd előveszi a két tojást.

      Tojást! — amit ő már az idejét sem tudja, mikor ízlelt!

      Kincs volt az akkoriban, Édesanya nagy és hosszadalmas alkudozás (no meg egy gyönyörű damaszt abrosz) árán jutott hozzájuk tegnap reggel a piacon. Most készítette a már-már agársoványságúra fogyott férjének a másnapi elemózsiát — kell az erő a munkához!

      Felütötte egy tányérba, és megsózva felverte a ritka ínyencséget. Közben a tűzhelyen már sercegett a serpenyőben az icipici zsíradék — hirtelen mozdulattal beleöntötte a tojást, majd kevergetve várta, míg az rántottává szilárdult.

      A kislány nagyot nyelt, mert a képzelet játékaként már nem csak látta, hanem a mennyei illatot is érezni vélte... hm — nagyon rossz éhesnek lenni! Mocorgott picit, de aztán visszatért önkínzó módon az előző képhez.

      Édesanya a megsült tojásokat szépen elrendezte a két kenyér között, majd gondosan szalvétába csomagolta a szendvicseket, és bekészítette Édesapa táskájába, nehogy véletlenül itthon felejtse reggel. Holnap már fizetés — lesz egy kis pénzük...

      Bár az a pár fillér, amit hétvégén az egész heti robotért férje markába nyomtak, szinte semmire sem elég. A háború elolvasztotta a pénz értékét, így lassanként a szép stafírung, amire mindig büszke volt — a gyönyörű hímzett ágyneműk, és damaszt terítők mind-mind a piaci kofák hátizsákjába vándoroltak, hogy helyébe néha-néha kerülhessen lekváron kívül más is a kenyérkereső kenyerére... mert lekvár az volt — hála a kertben terpeszkedő hatalmas barackfának, no meg Édesanya szorgalmának!

      A kislány nem tudott szabadulni az orrába tolakodó illat emlékétől.

      Jó lenne legalább egy darabkát megkóstolni abból a tojásból... Gondolkodott picit: mi lenne ha... de nem, nem! Mégsem...

      Aztán újra eléugrott a kép, ahogy Édesanya igazgatja a kenyérszeleteken a sárgálló csemegét — és az az illat!

      Megérlelődött benne az elhatározás... de tényleg csak épp megkóstolja —, Édesapa észre sem fogja venni!

      Fülelt egy ideig: a hálószoba felől csak egyenletes szuszogókórus hallatszott — néha-néha Édesapa horkantott egyet, de aztán ismét csak a csendes megnyugtató „alvásneszek” érkeztek az ajtó irányából.

      Óvatos mozdulattal csusszant le a konyhában megvetett kiságyáról. Látta, hogy Édesanya az ajtóhoz legközelebbi székre tette Édesapa szendvicseket rejtő táskáját.

      Odasettenkedett, ügyesen kicsatolta a táskát, és kiemelte a takaros kis csomagot. Szerencsére Édesanya nem nagyon bugyolálta be az uzsonnát, így könnyen kibontotta a piros kockás textilszalvétát (az ominózus stafírung árválkodó darabját).

      Egyből orrába szökött az illat, melyet egész este érzett képzeletben. Először csak egy csepp darabkát csippentett ki a kenyér rejtekéből. Csodálatos volt az íz, ami elöntötte ínyét!

      Ebből muszáj még egy picit!!! Édesapa biztos úgysem tudja, mennyi is két tojásból a rántotta... Még egy falatot lecsípett a tojásból... aztán még egyet, és még egyet... Szájába tömte, majd szétnyitotta a kenyeret, de rémülten látta, hogy már alig van valami rajta. Ez így már nem maradhat! Gyorsan lekapta a kenyérről a tojásmaradékot, és mostmár heves lelkifurdalással, de betömte az egészet a szájába.

      Kétségbeesetten gondolkodott, mit is csináljon...

      Mi lesz, ha Édesapának őmiatta nem lesz ereje holnap a munkához?... mert ő, a falánk és kártékony gyermek felfalta előle az erőt jelentő falatokat...

      Meg különben is, nem teheti vissza így üresen a kenyeret! Édesapa egyből tudná, mi történt!

      Ő pedig elsüllyedne szégyenében — meglopta az édesapját...

      Erősen gondolkodott, mit is tehetne a kenyerek közé? Aztán egyszercsak rájött!

      Hiszen a kertben van még zöldhagyma: látta tegnap. Édesapa szereti...

      A gondolatot tett követte. Félt ugyan a sötétben, de a megszégyenüléstől még jobban tartott — ez erőt adott neki —, no meg nem is volt igazi vaksötét, az utcai lámpák fénye épp azt a részt vonta némi derengésbe, ahol a hagymákat sejtette. Meg is találta hamar. Kihúzott három kövér példányt, és némiképp megnyugodva settenkedett vissza a konyhába. Elővette Édesanya pucoló-kését, megtisztította a hagymákat, és belevagdosta a kenyerek közé.

      Gondosan visszacsomagolta a szendvicseket, visszatette a táskába, és picit megnyugodva — na meg kevésbé éhesen — bebújt az ágyába, majd mély, egészséges álomba szenderült.

      Másnap, mire felébredt, Édesapa már elment dolgozni.

      Nem volt nyugodt egész nap... szorongva várta, mi lesz, ha hazajön a munkából, és egyből előveszi a mohósága miatt! De hát igaza lesz!

 

      A máskor gyorsvonati sebességgel vágtató órák most csak vánszorogtak.

      Aztán végre elérkezett az öt óra: Édesapa belépett az ajtón.

      A kislány leste, mit lehet leolvasni az arcáról, de mivel fáradtságon kívül mást nem látott, úgy gondolta, hogy jobb megelőzni a dolgokat:

      — Édesapa, ne tessék haragudni! Tessék engem megbüntetni, mert megérdemlem, de ne tessék haragudni!

      — De hát miről beszélsz, arany csillagom?

      — Hát a tojásról!... de hát nagyon éhes voltam... és én nem akartam... de muszáj volt!

      — Tojásról? — kérdezte Édesapa elkerekedett (de titokban könnybelábadt) szemmel — ja, igen a tojás!... hát én még ilyen finom, ízes, és illatos tojást életemben nem ettem!

      Ezzel hatalmas puszit nyomott elképedt, de egyben szemmel láthatólag megkönnyebbült kislánya kipirult pofijára...

 

 

* * *

 

      Most veszem csak észre, hogy hibás a cím! Hiszen ez nem mese!

      A kislány, akiről szól, az én drága jó Édesanyám...

      A dolog pedig így történt, ahogy leírtam. Sokszor hallottam már tőle, de most érett meg a gondolat, hogy le kell írnom.

      Mikor ezt megtudta, gyorsan előhozott több (kevésbé érdekes) sztorit — így, hetven év távolából is szégyelli a dolgot... pedig szerintem ezért nem neki kellene szégyenkeznie...