designo blogja

Már hetek óta élek itt, az erdélyi Varázshegyen, igen, Varázshegy, ugyanis gyakorlatilag ugyanolyan mint ama "másik" hegy, és a sorsom is hasonló Hans barátunkkal, aki mint tudjuk szintén "hegylakó" volt.
A környezet, a táj fenséges, a levegő kristálytiszta, a fák méltóságteljesen magasodnak a többnyire fából épített házak fölé. Valahogy olyan mély, nagy, és tiszta minden. Az ablakomat érintik az évszázados fenyők ágai, nem zavaróan, nem követelőzve, csak csendes, szelid érintéssel próbálnak kommunikálni velem, erőt, nyugalmat, valami szokatlanúl mélyet sugallni.
Tegnap, kissé jobban érezvén magam, sétára indultam. Nem messze a kezelőhelytől, egy mesebeli kis erdőben felfedeztem egy kis, teljesen fából készűlt régi kápolnát, teljesen körbe volt véve százados fenyőkkel, valahogy úgy nézett ki a kápolna, mintha maga is egy hatalmas, kapitális fában lenne, teljesen és szervesen része lenne a fának, együtt lélegezne, létezne vele.
Ó, az a puha avarszőnyeg, mely bármilyen vastag szönyeget megszégyenítene természetes puhaságával... A kápolna belseje, a tiszta fából, egyetlen szög nélkűl készűlt padok, falak, a faragott csillár, a festett oltár, a fából faragott szentek szó nélkül hagyják az oda betérő embert. Ha hívő, ha hitetlen az ember, biztos, hogy nem hagy hidegen senkit, mindenképpen kissé máshogy szédűl ki ebből a varázslatos és meseszerűen szép, kultikus helyről. Azt hiszem, néha mindenkinek rá kellene találnia egy kápolnára, és szó nélkül csak hallgatni az évszázadok óta elraktározódott, sokat mondó, sejtető csendet, megpróbálva valamennyit elvinni, megtanulni, elviselni abból a szellemi, lelki folyamatból, amit mindenképpen megkapunk, csak csendben kell lennünk. Mert a mai forrongó, vesszetül és konokúl a szakadék felé tartó világunkban minden kis kápolnára szükség van.


Elnézést kérek az esetleges hibákért, mobilról írtam :)

Kedves érdeklődő társaim, mivel mostanában több mailt kaptam hollétemre és hogylétemre vonatkozóan, ezért itt szeretném elmondani, hogy meghatározatlan ideig tőlem függő de leginkább független okok miatt nem áll módomban jelen lenni a poet.hu oldalain.

Mindenkinek a legjobbakat kívánom, üdv.

designo

Kóbor 

...én csak 
kóbor vagyok 
mindenki simogat 
korhadt faszilánkon 
bámul az áhítat 
senki nem követhet 
de sokan megbámulnak 
roncstelepi idill 
fázós kukamagány 
mindez tulajdonom 
senkivel megosztom 
ágrólszakadt felhőszélen 
lábamat ha lógatom 
a kikapós angyalokat 
olyankor megkapom 
a kedves csirkefogók 
mosolyát megtartom 
magamat tanítom 
olcsó mulatságra 
életnek nevezett 
ártatlan hazugságra...

Bár közel hozzám
téblábol a világ,
én bántóan érzem:
az enyészet velünk jár.

Egymás után élünk
a rettegő csendben,
ha a holnapra várunk
embert nem találunk.

Megszoktam már,
én, örök utazó,
ágy alatt hasaló
emlék-temető.

Bárkiben megbúvó
riadt gyereksírás,
vakvágányok hőse a
jelöletlen padokon.

A szobákat felismerem:
belesek ártatlanul,
halkan köszönök,
aztán tovább állok.

Nem vár már a világ,
nem is kérem tőle,
türelmesen égtem,
csodálkozva tűrtem.

Befagyott ablakokra
gyönyörűt rajzolok,
az alkony sem riaszt:
csendesen mosolygok.

Senki sem áldozat

...burkok repednek

világ bánatára

kerítést támasztó

fortyogó időkben

repedésbe kúsznak

az eltévedt bogarak

mindenki menekül

senki sem áldozat

harangok hullnak

a mélyülő tébolyba

vésők rozsdáznak

ecsetek száradnak

a szikkadó legelőn

szárazra reped a föld

esőért rimánkodnak

az égre tárt keresztek

elhagyott temetők és

meddő imádság a

sír-üres templomban

hervadt virág-tetem

az összetört kehelyben

közös a kárhozat

mindenki tévedett

senki sem áldozat

szabadon vétkezhet...