indigo blogja

"Már megint egy virág" - gondolták magukban, mikor megszületett sziromfehér bőrén rózsaszín bársonypírral... ártatlan és szelíd tekintetének szövetét folyton figyelmeztető nemestövisek szabdalták... akkor kezdtek tartani is tőle, megmagyarázhatatlanul és félve néztek egymásra kérdőn: "mi is lehetne a neve?"

Keveset mesélt, keveset tudok Róla...

... mégis emlékszem a kislányra...
ki nyáron is fázott mások árnyékában...
ki szomorúan ácsorog csúnya, barna télikabát mélyén vigyázón óvva szorongatva öccsének csöpp kezét... és vár...
vár egy ölelő mosolyra, mert valahonnan régről tudja, hogy többet ér ez, mint jól megrakott kályha csontokig ható melege...
rettegő kérésére mégis csak a csend a válasz, ahogy saját hallgatása is ott, ahol már kérdésnek sincs helye...
sokat figyelt... "milyennek is kéne lennem?"
és látom megfeszített munka után hányszor bújt nehéz paplanok alá, szénabálák mögé tengernyi könnyet rejtve, a hiábavaló tettek terheit nyögve, a fölöslegesség érzésétől fojtva szégyenkezve kérdve újra és újra... "mi a baj velem?"

... emlékszem a fiatal lányra, aki mások figyelmét és szerelmet keresve menekült otthonról... 
jó volt barátnak, a társasága mély és izgalmas és hiába a tökéletes külső, mégsem akart senki vigyázni rá, sehol egy róka, nem ám kisherceg... nem volt elég jó... (csak kevesen tudják, hogy túl jó...)
"mi a baj velem?"
... és újra menekült...

... az új város nagy volt... színes és sok újdonságot tartogatott... az emberek is különböztek az eddig megismertektől... mintha mindenki tudná, hogy mit is akar, nagyon határozottnak látszottak... és gyorsan jöttek a barátok és könnyen múlt az idő...
"talán itt... talán itt majd nem leszek egyedül..."

... egyedül volt a férfi mellett is, akinek gyermekként szült két gyermeket...
a férfi erős volt, de legalább is konok... saját nagyszerűségével volt nap mint nap elfoglalva...
csak egy hang súgta elkeseredésében túl minden "jó" tanácson, hogy szolga lett Szibériában... hogy megváltaná mások világát, de a zsinórok nem az ő kezében futnak össze, ő maga a rongybaba a hatalmas színjátékban...
már nem tudta mi lesz, már nem tudta hova megy, csak védett értékeit hóna alá csapva szökött börtönéből...

... talán rohant eső elől nevenincs ereszek alá és kereste éjjeli lepkeként a gyilkos lámpafényt is... örökké remélve, hogy senki sem látja vergődését... míg új esély kopogtatott ajtaján...
... megmentést ismét mástól várt... (mert együtt könnyebb, mint egyedül...)

... a férfi vak volt... nem teljesen, de sosem látott a kirakaton túl... erős, edzett nő, kitartó és becsületes... kellően kacér, de van benne valami ártatlan... ennyi elég volt a függőséghez...
hagyta, hogy ő irányítson... ez valamiképp elégedettséggel töltötte el az elmúlt évekből lábadozót... de hagyta azt is, hogy egyedül állja a nehézségek sarát, míg szét nem szakadtak az egy élet alatt szerzett sebek varratai...

... és emlékszem belső harcainak arcára, a magába temetkezett tekintetre, amikor már nincs ereje adni, amikor már csak a magány szigetét kívánja, hogy legalább, ha adni nem tud, ne bántson... amikor már nem kérdezte: "mi a baj velem?" amikor már másokért is okolta magát, mindenért, bármiért...
nem akart kilógni a sorból... csak átlagos akart lenni... "mint mindenki más"... de ő sosem volt olyan...
építeni akart a legjobb tudása szerint, de úgy látszik nem tudott eleget... tervei voltak, amiket a körülmények bizottsága vétozott meg újra és újra...

a körülmények, amikhez olyan szilárdan ragaszkodunk, mintha ezektől lennénk valakik... a körülmények, amik nem jelentenek semmit...

keveset meséltél, hát keveset tudok rólad...

... voltak-e pillanatok eddigi életedben, amik többet jelentettek mindennél?
amik a szürkeséget színekbe csavarták?
néhány napsárga és lánvörös, égszínkék és mezőzöld folt egy hosszú sálon, ami a téli hideg kevés fényében is felragyogva emlékeztet arra, hogy ki is vagy, hogy éltél... akkor és ott jelentettél valamit, valami szépet, eredendően jót... hogy akkor és ott szerettél valamit, valakit, csak önmagáért...
voltak-e pillanatok, ami másoknak semmit sem jelent?
amik különlegessé tesznek egy különleges embert...

csak azt tudom, mi nekem vagy...

Te adtad első barátomat, Balatonnak hívták... pedig féltem a nagy víztől, de melletted elviselhetőbb volt a közelsége...
ott voltál, mikor nyomasztó volt az éjszaka és szorítva kezemet meséltél tündérekről és manókról és utaztál velem léghajóval a világ körül...
még emlékszem az első igazi sportcipőmre... bolygók voltak rajta... csak miattad hordtam és szerettem meg... olyan volt, mintha az égen járnék...
miattad kedveltem meg nagyapát, mert te szívből szeretted... s csak később jöttem rá, miért...
mindig jó barátokat szerettél volna nekem és valahol miattad tudom, milyen is egy igazi barát...
és te védtél meg a gonosz rokonoktól, akik gyerekként csúnyának láttak vagy nevettek rajtam... te tanítottál meg rá, hogy mérlegeljem, hogy igazak-e szavaik és minden tulajdonságomon tudok változtatni, lehet az külső vagy belső...
csak a Te arcodat vártam a mandulaműtétem utáni reggelen... és futottam eléd és boldog voltam, h sosem feledkeztél meg rólam...
és tőled fájt a legjobban, mikor elfordultál tesóimtól, pedig addigra már tudtam, bármilyen életet élek is, sosem leszek átlagos, hogy megkönnyítsem a helyzeted... hogy bennem magadra találj...
ám miattad nem vagyok átlagos...

miattad szeretem a rózsát... a tiszta fehéret... a kitartót és hajthatatlant... a szívében elpusztíthatatlanul reménykedőt és erőset... amit kár kirakat mögé rejteni...
mert benned láttam mindig ezt...
az álmaimban is felötlő igazi nőt, akinek neve: Rose

Még a Föld sem gömbölyű, s mégis a kerek egészet éri újra és újra támadás...
A körülmények fullánkzápora az egységet veszi célpontba...
Zavarja az adást kabátom alatt rejtegetett gömbvilágomban, de tudom, a védelem alagútjaiban még térerő sincs...
hát szakad a köpeny, hasad a bőr... szemet szúr a múlt...
s hazaérve vakon esek csipesszel a fáj-dalomnak... karcos hangú regenerálódás minden éjszaka...
s reggel, újra útra készen egyre bővebb kabátokat választok... gondolva a szélfújta barátokra is...

eltört a lába... hosszú kilométereket futott le minden este a narancsszínű alkonyban...
fekvőgipsz... egyszerűen csak megbotlott egy lépcsőfokban...
mankó... az orvos hetekig az ágyhoz parancsolta...

különleges orvos volt, bár sosem tartotta magát annak, szerinte egyszerűen csak ez lenne a természetes viselkedés... az a fajta volt, aki nem hagyja magára betegeit, amíg úgy érzi, feladata van velük, foglalkozik a családtagokkal és látogató barátokkal... őszintén beavatja az embereket a
gyógyulás fázisaiba, beszél a rehabilitáció nehézségeiről és fontosságáról... nem kertel, nem ígérget fölöslegesen... elmondja mik a tények és milyen tetteknek mik lesznek a következményei, ahogy azt is feltárja, mi történik akkor, ha valamit a szükséges lépések közül kihagynak...
a futó dühös volt... először igyekezett mindenkit elmarni magától, hogy a végtelen önmarcangolás és önsajnálat tengerébe vethesse magát... amikor észre vette, hogy már senki sem látogatja, ez az érzés csak még jobban erősödött benne... úgy érezte, őt senki sem szereti, senki nem áll mellette, senki sem törődik vele és nincs értelme már az életének sem...
az orvos egyszer látogatta még meg... nem szólt hozzá, csak némán, rezzenéstelen arccal a fal mellé támasztott egy mankót...
a futó ordítani kezdett... ennél nagyobb pimaszságot el sem tudott képzelni...
"te is elhagysz? pedig neked ez a dolgod... nem hagyhatsz magamra!"
"mindent megtettem, amit a lelkiismeretem és kötelességtudatom
diktált... az utolsó, amit tehettem érted, hogy behoztam ezt a mankót... kész vagy rá, hogy használd... karnyújtásnyira tettem le melléd... eléred, ha akarod..."
"nekem nem kell mankó... nyomorék vagyok, hát nem fogod fel? mit segíthet egy darab bot rajtam? gyere ide és segíts, akkor megérted, milyen nehéz nekem..."
"fogalmad sincs arról, hogy ki a valódi fogyatékkal élő...
már eddig is használtál mankót... nap mint nap, míg el nem üldözted egytől egyig őket magadtól... a barátaidat tekinted mankónak, azokat, akik szerettek és szeretnek most is... nézz rá erre a botra... milyennek látod?"
"szánalmasnak... gyengének... mittudomén..."
"mennyire érzed magad jó barátnak?"
"hagyj békén, azt csinálok, amit akarok..."
"igen, ez egészen pontosan így is van..." - szomorú távozásában még meg-meg csapta egy-egy nyüszítő üvöltésszellő, de már egészen másra figyelt...

sosem voltam orvos, csak egy pontosan ugyanolyan futó, mint bárki más, aki néha benézi a lépcsőfokokat... emlékszem, együtt kerültünk kórházba...
azt mondtam, képes lettem volna támasz lenni neked, amikor együtt, egy fronton harcolunk a háborúban és sebesülten fekszel az árokparton és azt kéred, hagyjalak ott, mert miattam jobban aggódsz, mint saját magad miatt... csak így...

s már megkaptam a behívómat...

sosem voltam orvos, csak saját mankóm adhattam már, amit én is csak kaptam, s egykor hálásan fogadtam a magam kreálta bajban... 

Csak az érkezéstől félünk, sosem az indulástól...

Figyeld a kisgyermeket, aki elalváshoz készülődik...
Fáradt és nyűgös, de mindenével küzd az ébrenlétért... egy piciny fényért, ami még pupillái mögé fúródhat és megadhatja azt a kicsi biztonságérzetet, ami nappal kíséri...
és te jó anyaként lámpafénynél szorongatod apró kezét és olvasol...
mesélsz neki egy új világról, egy más világról... tündérekről és manókról, jó és rossz óriásokról... egy világról, ahol a sok állnokság csapdákba kerget, de a szilárd ház megvéd a széltől és a farkastól...
tudod, hogy fut majd riadtan sötét erdők mélyére és hiába lesz barát az összes tiszta szívű lény, egyvalaki akkor is akad, aki elárul, becsap és el akar majd pusztítani...

ha indulnod kell, indulj... mást úgysem kapsz, csak egy mesét útravalóul, hogy az igazság előbb-utóbb úgyis győz mindenek felett, míg nem adod el a lelked...

Egyszer csak lett... az apukájából vágta ki, szakította ki egy gondos kéz... a gazda látta benne a lehetőséget és minden reményét belevetette a friss hajtásba...
hosszú ideig csak egy vízzel teli vödörben ácsorgott...
amikor gyenge gyökeret eresztett, eljött az idő, hogy földbe kerüljön... nem voltak nagy igényei, teljesen elégedett volt a kicsit sziklás, homokos talajjal... kapott karót is mankónak maga mellé és sokszor megöntözték...
magányában belülről növekedett... a föld alatt ásott, nyújtózkodott... kívülről kérgesedett, csavarodott a törzse... látszólag rettenetesen szomorú képet mutatott...
mígnem beköszöntött egy tavasz... és álmából ébredve rügyezni kezdett... minden nap hozott egy-egy ágat, szép lassan valódi dzsungellé nőtte túl saját magát... s az ágakon ijedve kacsokkal követelte a vigyázó ölelést...
újra jött a szelíd segítség... megmetszették... ez kicsit fájt és sutának érezte magát... de drótokat feszítettek fölé, mint ég felé törekvő létra fokait és hamar elkezdett kúszni felfelé rajtuk... ekkor kezdte igazán értékelni a törődést... és hálából nyárra már apró zöld fürtökön, apró zöld szemekkel figyelte a körülötte lévő világot...
rábízta magát a dús esőcseppekre, a kellemes napfényre és tisztuló, növekedő szemei szeretettől édesre duzzadtak...
ősszel leszüretelték a túlcsorduló boldogságot...
must lett gyümölcseiből... a mustból bor...

a férfi olyan, mint egy jó bor...

nincs két egyforma bor, ízre, illatra, színre, de még testességben is mind-mind különbözik egymástól...
van, ami megrészegít... van, ami csak átmelegíti szívedet... van, ami tüzet csihol, más tökéletes kiegészítője egy finom ebédnek... van, ami sosem érinti meg a szíved... van, amit nem választasz soha, csak tisztelni fogod...

és van, aki sajnos sosem lesz bor...
nem ereszt gyökeret, nem rügyezik...
vagy nem hoz gyümölcsöt, szőlőtőkeként hal el...
van, akinek a gyümölcse nem kap elég fényt vagy túl sok eső áztatja...
néhányan elrohadnak saját tőkéjükön...
és van, aki a legjobb szándék ellenére is vadul mérgez...
a tablettás pedig a legjobb megközelítéssel sem nevezhető férfinek valónak...

van egy üres poharam :) vigyázok rá... :)