ignotus blogja

Az utolsó vallomás

 

 

Ha már végrendelkezem, itt az ideje az őszinteségnek is. Hazudtam, hazudtam a világnak, feleségemnek, anyátoknak, nagyanyátoknak, magamnak. Legfőképp magamnak. Ötvenöt év, ennyi ideje nyugszik már bennem és soha senkinek sem beszéltem róla. Megtehettem volna, de túlságosan is makacs vagyok és a mai napig összerándul a szívem, ha rágondolok. Nem egy szép emlék. Így, most már nyolcvan közelében, hogy minden egyes szürke napom küzdelem, hogy megéljem a következőt, már túl nagy teher ez a számomra. Szeretnék könnyű szívvel meghalni.
Kávémat kavargatom, gondolkodom.
Van szerelem első látásra. Igen, tudom világ életemben makacsul ez ellen voltam. De akármilyen hihetetlenül is hangzik, bele szerethetünk valakibe az első ránézésre. Velem megtörtént. Nem, nem a feleségemmel. Nyugodjon békében. Igaz szerelem volt a javából, negyvenhárom év boldog házassággal. Előtte volt…
1956. Még ma sem könnyű kimondani és beszélni róla, ennyi idő után sem. Kedves családtagjaim, rokonaim, ne lepődjetek meg ezen, tudjátok jól már mindent elmeséltem legalább ezerszer, kivéve a következőket.
November 4. vasárnap. Még sötét volt, amikor felébredtem. Nem tudtam és nem is szeretem volna visszaaludni, különös érzésem volt az nap. Felöltöztem és elmentem sétálni. Egész város aludt, nyugodt volt és békés. Az elmúlt másfél hét eseményei kavarogtam bennem. Két hete még egyetemista voltam, tanultam és söröztem a haverokkal. Majd pár nap leforgása alatt forradalmár lett belőlem, aki tollat puskára cserélte. Hűvös volt és kezdtek látszani a napsugár első pislákoló sugarai. Szép novemberi napunk lesz gondoltam és mély levegőt vettem. Puskapor és rohadt gyümölcs illat kavargott benne, de nem érdekelt. Éreztem, hogy a tüdőm megtelik élettel, boldognak és szabadnak éreztem magam. Fütyörészve folytattam a sétám, egy két ember, akik kint voltak rajtam kívül az utcán, furcsán is néztek rám. Annyira jó kedvem lett, hogy véletlenül neki mentem egy velem szembejövőnek. Negyvenes éveiben járható férfi, sapkában és kopott barna kabátban, kezeiben Molotov-koktélokkal teli láda. Szeretem volna bocsánatot kérni, de nem jött ki hang a torkomon.
- Minek örülsz? – Kérdezte. Hangja mély és mogorva volt. Még mindig nem tudtam megszólalni. Folytatta. - Azt hiszed, vége van, ennyi volt? Akkor minek van a puska a válladon? Ne, reménykedj! Ez csak a kezdet volt. Menekülj, ameddig csak lehet, ha életben akarsz maradni! Ezek oroszok, nem hagyják csak úgy ennyiben. Tudom, ismerem őket jól. Harcoltam ellenük, már az első világháborúban is gyerekként. Mit sem tudtok ti fiatalok, ha azt hiszitek, hogy bármit is elértetek ezzel. Lázongtok csak. Összefirkáljátok a falakat, hogy „ruszkik haza”, megöltetek pár szovjet katonát, tankokat gyújtogattatok és ÁVH-s holtesteket szégyenítetek meg. Csak feldühítettétek őket. Ne foglalkozz azzal, hogy mit mond Nagy Imre a rádióban, csak azt mondja, amit hallani akartok. Nincs vége, még csak eztán kezdődik. Készülj, mert úgy fogunk járni mi is. - Az út túlsó oldalára mutatott és elviharzott. Az út túlsó oldalára, ahol két ÁVH-s volt felakasztva egy póznára és további három a faltövébe roskadva, akik sor tűzet kaptak. Az egyik, aki lógót meztelen volt, másiknak a bakancsa hiányzott és pénz volt tömve a szájába. Varjúk csipkedték a holtesteket. Egy pillanatig bámultam őket, de megcsapott a hullaszag és tovább álltam. A férfi mondatai kavarogtak a fejemben. Bolond. Két háború után nem is csoda. Mire kiértem a körútra, már teljesen kivilágosodott. Az oldalára borított villamos füstölgött. Nem tudom miért, de valamiért úgy gondoltam, hogy oda megyek megnézni. Két hatalmas dörej csapta meg a csendet. Hirtelen megtorpantam és figyeltem, hogy mi a fene lehetet. Elégé közel hallottam őket, biztos voltam benne, hogy a városon belül volt. De aztán nem fordítottam rá túl nagy érdeklődést. Tovább közeledtem, már csak pár lépésnyire voltam a szerelvénytől, amikor újabb robbanás hangja hasított a hallgatag levegőbe. Egy röpke pillanat alatt a férfivel való találkozásom pörgött le a szemeim előtt. „Oh Istenem, hát visszajöttek volna!” Megmeredten haboztam, majd, mint soha eddigi életemben, elkezdtem rohanni. Csak szaladtam, ahogy a lábam bírja és a következőkben már csak arra emlékszek, hogy felbuktam valamiben, a puska lerepül a vállamról én meg egy hatalmasat vágódok.
Nem tudom, hogy egy percig vagy esetleg egy óráig feküdhettem ott eszméletlenül. Arra tértem magamhoz, hogy remeg alattam a föld és a szám megtelt vérrel, elharaptam a nyelvem. Kinyitottam a szemem és ott volt előttem egy véres plüssmackó, amelyiknek hiányzott az egyik keze. Körülöttem emberek rohangáltak, senkit sem zavart, hogy ott hasalok a járda közepén. Elszaladt mellettem egy síró lány lyukas zászlóval a hátán. Gyors felpattantam és utána siettem, megfogtam a karját és magam felé fordítottam. Gyönyörű volt. Sok szép nőt láttam már addigi életem során, de valahogy ő mégis más volt. Ott és akkor beleszerettem. Leírhatatlan az az érzés, amit akkor éreztem, pedig csak egy átlagos lány volt, hosszú barna hajjal és barna szemekkel. Annál erősebb kisugárzással. Megkérdeztem tőle, hogy mi a baj. Ennél hülyébbet már nem is kérdezhettem volna. Gyorsan próbáltam korrigálni magamat és a következőket mondtam: Ne sírj, kérlek, menj haza szépen! Szó nélkül kirángatta a karját az ujjaim közül és kirohant az útra. Elüvöltöttem magamat, hogy állj, mivel két szovjet tank tartott nagy sebességgel felé, de a hangom elveszet a zajban. A több tonnás monstrum úgy ment át rajta mintha ott se lett volna. Én meg rohantam volna hozzá, de a golyózápor gátat épített előttem. Jobbról mi lőttünk, balról meg a ruszkik és én meg a két tűz között. Nem bírtam ott állni és nézni, odafutottam. Vagyis csak szerettem volna, lelődtek. Szerencsémre csak két golyót kaptam, de így is úgy zuhantam össze a macskakövekre, mintha repülőből dobtak volna ki. Ránéztem a szerelmemre, akinek még a nevét sem tudtam és láttam, hogy a hasa fel le mozog. Minden erőmet összeszedve elkezdtem kúszni vértócsát húzva magam után. Nem lehetett messzebb három méternél, de mire elértem, olyan volt mintha három kilométert tettem volna meg. Magamhoz szorítottam addigra jéghidegre hűlt testét és sírtam. Kezembe kicsiny teste, ami tele sebbel. Gyötrelmes kínlódások közepette néztem végig, ahogy elvérzik a karjaimban. Mondott volna valamit, de csak vér jelent meg az ajkán. Ajkaimmal itattam fel ajkairól a kibuggyanó vércseppeket. Mai napig a számban érzem édes ízét. Úgy hunyt el az ölemben, mintha csak aludt volna. Ruhámon alvad meg drága vére, nekem meg csak hulltak a könnyeim, hogy élek. Imádkoztam, hogy ne legyek többé, mert megváltoztatta az életemet egy lány halála. Csodálatos lett volna vele mennybe menni, de tudtam, hogy az én sorsom, hogy a pokolba kerüljek, mert hagytam meghalni egy ártatlan lelket. Egy ártatlan lelket, akibe szerelmes lettem.
Egyszer csak arra kaptam fel a fejemet, hogy hátulról megragad két kéz és elvonszolnak. Ordítottam, rúgkapáloztam és próbáltam kiszabadulni, de hiába minden küszködés, nem volt erőm. Egy női hang szólt felém: - Rajta már nem segíthetünk, de téged talán még meg menthetünk. Akkor láttam utoljára, mai napig nem tudtam kideríteni, hogy ki volt. Mindent megpróbáltam, hiába. Becsukom a szemem és tisztán látom magam előtt, gyönyörű.
Kávém is elfogyott már.
Örülhetnék, hogy még mindig élek, de nem tudok. Belebolondult a szívem, hiába csak egyszer láttam. Ötvenöt év szenvedés, ötvenöt év hazugság. Nem tudok nyugodni amíg mellette nem leszek. Sajnálom, hogy csak most mondtam el és azt is, hogy így kell elbúcsúznom, de muszáj megtennem, nem várakoztathatom tovább. Szeretlek drága családom, vigyázzatok magatokra, értem ne aggódjatok, majd az angyalok gondomat viselik.

 

 

Véres évvége

 

Sose volt még ilyen csend a fejében. Csend, néma hallgatag, ez lepte el az agyát. Mint kopár kősivatag, üresség, béke és nyugalom sodort végig agyvelőjén. Barázdái, Grand kanyonhoz hasonlóan, kacskaringós mélységükből a reménytelenség sikoltozott.
Nem volt ám ő mindig ilyen. Dehogyis. Fejében mindig pezsget az élet. Agya mint egy nagyváros, Las Vegas, Mumbai vagy akár csak Tokyo. Cifrábbnál is cifrább gondolatok milliónyi futották át a központi idegrendszerének minden egyes zegzugát, kis híján forrt a koponyájában az élet. De aztán meteoridként csapódott bele a boldogtalanság és a porfelhő elillanása után a fortyogó metropolisz helyén csak a mélységig kihalt semmiség lett urrá.
Csak ült némán és bámult ki a fejéből. Csak a tűzijátékok durrogása törte meg a szoba csendjét, de ő figyelmen kívül hagyta őket. Kézbe vette a deformált alvadt véres pengét és forgatta az ujjai között. Hogy lehetek ilyen béna, hogy még magamat sem tudom megölni, gondolta magában és a karjára nézett, ami úgy nézet ki, mint egy elrontott vonalkód. Örülnie kellene, hogy él, mint sok másik ember a világon, de ő nem tud. Most semminek sem a világon, főleg nem annak, amit tett. Csak elrondította magát, még egy normális vágást sem tud csinálni magán és még ő akart sebész lenni. Ahányszor ránéz a vágásokra, mindig csak ugyanaz tud az eszébe jutni – Nem vagyok büszke magamra. - Nem büszke, hisz rossz munkát végzet, még egy ilyen könnyűnek tűnő dolgot sem képes megcsinálni rendesen. Pedig most sokkal jobban csinálta. mint legutoljára. Meghalni nem is olyan könnyű futott át az agyán a gondolat. Persze, azt hitte nevetve megy, elvégre egészségügyi iskolába jár, tudta, hogy hosszába kell vágni az ereket. Igen, lószart se ér, ha nem elég mélyen csináljuk. Határozott kéz kell hozzá és tudni, mit hol és hogyan. Miért is lenne büszke magára? Nem emos, vicces is volna, annyira utálja a fajtájukat, hogy még irtaná is őket. Távol áll ő ettől a stílustól, csak csupán egy megkeseredett, összetört boldogtalan ember, aki már a halálba akar menekülni.
Miért pont ez a módszer? Sokféleképpen végezhetünk magunkkal, de még sem mindegy hogy. Tudja ő is, hogyan kell csinálni, de nyílván az érzelmi felindulásban, pont ezen gondolkodott volna. Nem, ő nem szépen akart meghalni, hanem gyorsan, vagy inkább keservesen.  Tudja, hogy nem szabad horrorfilmet csinálnunk a halálunkból. Ha végezni akarunk magunkkal ahhoz nem kell vér, csak elcsúnyítjuk a testünket, nagy butaság. Ráadásul nem is minden módszer biztos. Tisztában van vele, öngyilkosságnak csak egy elfogadott módszere van, amit az emberek nem is ismernek. Békében, harmóniában élünk és minden ügyünk lerendezett. Ez elég furcsán hangzik, de igaz az öngyilkosságok csak hirtelen felindulásból következnek be. Igen a módszer, felvenni egy kis hitelt elutazni külföldre és csak vízen élni. Szervezetünk szépen felmondja a szolgálatot és ezt nem is kell tovább részletezni.
Enyhe égést érzet az alkarjában, de valóban, enyhe volt ahhoz képest amit a szívében érzet. 365 napból áll egy év és pont az utolsónak kell ilyennek lennie. Ez nem az év legrosszabb napja, az egész életéé. Pár óra és újév. Ennél már csak boldogabb lehetne a következő esztendő, de nem lesz az, ezek után nem hisz benne. Összecsomagolok és elmegyek, elmegyek még a városból is. Csak ez járt az eszébe. Nem képes már tovább itt maradni, nem lesz képes a barátai, az ismerősei szemébe nézni. Nem, ezek után már biztos, hogy nem. Inkább a halál.  -Bárcsak meghalnék. - Már nem először gondolt erre, de eddigi élete során most először gondolja a legkomolyabban. Sőt most ez a legboldogabb gondolat, ami a fejében megfordulhat.
- Miért nem csöng a telefon, nem hiányzok senkinek? Legalább nem kell magyarázkodni és hazudni. – Nem várta a telefonhívást, nem akart hazudni a legjobb barátjának, mert tudta jól muszáj lesz, ezt azért még sem mondhatta el neki és tudta, hogy úgyse menekülhet előle. Gyengének és szánalmasnak tartotta magát és úgy érezte, hogy még a halálra sem méltó.  Ennél, még a tavalyi szilvesztere is jobb volt. Széthányta magát és végig aludta az egészet. Ha úgy nézzük nem is volt szilveszterre, hisz már az éjfélre sem emlékezett. De akkor is legalább volt. Volt, és nem olyan, mint most, hogy szétvagdalva ül és a barátai mit sem tudnak róla. Halál. Halál. Halál. Igazi mélypont. Vajon van rajta kívül másik ilyen ember is? Kizárt. Szörnyű lenne, ha pont az ő hiányát nem vennék észre, hisz ő a társaság szíve. De ebben a pillanatban az volna a legjobb, ha senkinek sem tűnne fel, hogy ő nincs sehol. Ilyen szerencséje úgy se lesz. Ilyen senkinek sincs. Elszúrta ezt nagyon, túl béna volt, hogy kárt tegyen magában és ahhoz is, hogy most újra kézbe vegyen bármilyen vágó eszközt is. Ha elsőre nem sikerül, folytatni már kénytelenség. Bizony ő erre nem gondolt. Most már késő. Ott az ablak. Ugorj ki! Ugorj ki!  Gyors és fájdalom mentes. Garantált a halál. Harmadik emeleti ugrást túlélni…. Nem a filmek világában élünk. Ha túl is élné, értelmi szintje a nullát sem ütné meg. Még arra sem lenne képes, hogy a dolgát elvégezze, se evésre. Ablak. Hirtelen csak ezt az egy szót tudta és megállás nélkül ez járt a fejében, mintha megakadt volna a lemez. De még mindig a széken ült. Nagy dilemma. Nem mindegy, hogy a sírkövünkön milyen év lesz. Pár óra nem oszt nem szoroz. Muszáj lesz felvenni a telefont. Ez rosszabb, mint amikor megvágta magát. Sokkal. Minden másodperc egy órának tűnik. Ha valóban így volna halhatatlan lenne. Bár kitudja, lehet, hogy tényleg az. A sors, a végzett? Ha igen, akkor elég csúnya játékot űznek vele. Kérdem én, mivel érdemelte ki? Az élet próbálja. Próba, hogy túl éli-e az újévet. Túl sok fantázia filmet néztem. De kitudja, lehet, hogy igaz. Ha túléli, fordul a kocka. Kihagyott egy életen át emlékezetes szilveszteri bulit és a nyomorba süllyedt a lelki világa, de kellő időben a kellő helyen meg fog érni ennek a gyümölcse.
Kézbe vette a papír zsebkendőt és csodálkozva nézte. Több volt rajta a fehér mint a vörös. Kispályás vagyok gondolhatta magában és úgy nézte tapogatta aszta árva zsebkendőt mintha soha nem látott volna vért. Igen, az a te A-s véred, jól látod. Meglepő, hogy még nem hívták, jobb is, így is elégé kész van, hogy mit hoz a jövő. Főleg ezek után. Segítség kell neki, vagy nagyon nagy agy csata lesz, hogy ebből újra talpra tudjon állni. Az elmúlt élete és az utolsó egy két hónapban, nagyon sokat zuhant. Csődtömeget csinált magából. Ha nem parancsol stopot magának, katasztrófa lesz belőle jövőre. Reform kell, de nem könnyű egy személyiséget megreformálni, hát még neki. Pontot kell tennie az eddigi életére és nagybetűvel kezdeni holnaptól.
Arra gondolt, hogy bárcsak jobban fájna a karja, azt sokkal jobb volna elviselni, mint ezt a belső gyötrődést. Jobb volna, de erről sajnos a szervezte dönt. Hirtelen felállt a székről, határozottság és megfontoltság tükröződött vissza az arcáról. Szétnézet az előtte lévő asztalon, papír zsebkendők, szétroncsolt pengék, a harapófogó és a csavarhúzó, amivel hosszas küszködés után sikerül megszerezni a borotva félve őrzött pengéit, majd legvégül a karjára vetett egy utolsó pillantást. Elindult az ablak felé, tűzijátékok, petárdák és minden féle pirotecknikai termékek hangja szűrődött be. Mindenki boldog volt, kivéve csak őt. Kinyitotta az ablakot, felállt a párkányra és leugrásra gondolt, de nem tette meg, mintha várt volna valamire. Kellemes idő volt, a hónak még a hírét sem lehetett hallani. Lenézett, becsukta szemét, a keretet elengedte és érezte ahogy a szél bele borzong a ruhájába, ahogy az arcát simogatja. Előrehajolt, sarkai felemelkednek és úgy érezte mintha felfeküdne a levegőre. Zuhanok. Gondolta magában, mire hirtelen csendes zümmögés törte meg a mámort. Kinyitotta a szemét, még az ablakban állt. A hang után nézett, a telefon rezgőn volt. - Miért nem tudtak fél perccel később hívni? – Szörnyű érzés fogta el, görcsbe rándult a nyomra. A telefon még mindig rezget. Hülye voltam, így alakult. – Mondta, megfordult kezeit széttárta, szemét becsukta és elemelte a jobb lábát a párkányról. Következő pillanatban nagy csattanás…