hundugo blogja
A nagy "bumm" 2.rész
A nagy „bumm”..
2. rész
Kid Kapitány történetei
Néhány hét telt el azóta, hogy öreg barátom elmesélte, milyen helyzetbe került egy be nem teljesedett randevú során.
Mivel külföldön voltam, nem tudtam figyelemmel kísérni a történéseket, másrészt pedig tudtam, hogy bármi történik öreg barátom úgyis megkeres, de csend volt, gondoltam belenyugodott, s valami hasznos dologgal elfoglalja magát.
A több órás repülő út után szinte megnyugvás volt beülni a kocsimba és belevetni magam a nagyváros forgatagába.
A gyorsforgalmi úton rövid idő alatt bejutottam a városba, s milyen szerencse, a lakásom előtt még le is tudtam parkolni.
Lakásomba belépve csak úgy repültek a ruhadarabok, s irány a fürdőszoba, ahol a kellemesen hűsítő zuhany hamarosan feledtette az elmúlt napok fáradalmait.
Kedvenc fürdő köpenyembe bújva bekapcsoltam az üzenetrögzítőt és egy kubai Ligeros cigarettára gyújtva hallgattam az üzeneteket. Egy csomó hivatalos hívás, azonban Kid kapitánytól is volt egy üzenet:
„ Ha ráérsz gyere le, mert történt egy-két érdekes dolog!…..Nincs semmi baj, jól vagyok, de azt hiszem érdekelni fog a történet!…Üdv és várlak!”
Fogalmam sem volt, mit is akarhat, de felkeltette a kíváncsiságom, azonban annak örültem, hogy egészségével nincs semmi probléma!
Mivel a programom szerint csak holnap kellett volna hazaérkeznem, így eldöntöttem, hogy reggel kocsiba ülök és felkeresem öreg barátomat.
Így is történt.
A kapitány hellyel kínált az árnyékos teraszon és az asztal mellett „jól kézre álló” hűtőszekrényből jégkockát és őszibarack levet vett elő, majd töltött a fényesen csillogó tálcán álló csiszolt pohárba, mivel tudta, kocsival vagyok és nem ihatok alkoholt.
Magának elővett egy üveg sört, s megszokott korsóját, óvatosan, hogy ne habozzon, megtöltötte.
Valami volt a levegőben, ami szokatlan, de nem tudtam megmondani, hogy mi, de az egész valahogy más volt, mint utolsó találkozásunkkor.
A kapitány arcán kissé simábbak voltak a redők és szeméből is valami furcsa, megelégedettség sugárzott.
Biztos voltam benne, hogy öreg barátom tartogat valami meglepetést, mert még egy enyhe mosolyt is felfedezni véltem szája szögletében. Azonban türelmesen vártam, mert tudtam, előbb utóbb úgyis előrukkol a „farbával”.
Valami csörömpölést hallottam a házból:
- A macska?- kérdeztem, mire mosolyogva csak a fejét ingatta a kapitány és elnevette magát:
- Nem a macska……valami más!
Na most már aztán tényleg fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de nem kellett sokáig várnom a „megoldásra” , mert a bejárati ajtóból a teraszra lépett egy törékeny kis nő, akinek kissé kócos, szőke haján látszott, hogy igencsak aktiválta magát a házban, s ezt bizonyította a kezében lévő törlőkendő és a fehér kötény, ami megkötve még jobban kiemelte karcsú derekát, s a szűk, divatos farmer is sok mindent sejtetett, amit még csak tetézett a testhez simuló pamutpóló.
Lábán, melyet olyan 35-36-osnak néztem, fekete pántos fél magas sarkú papucs, s ami igazán megfogott, az a két szeme volt, melyből valami szomorúsággal vegyes boldogság sugárzott. Ajkai mellett a mélyebb barázdák tanúskodtak arról, hogy nem valami gondtalan élete lehetett.
Az egész nő lehetett vagy 5o kg, de ahogy mondani szokták „jól volt összerakva”. Olyan 50-55 évesnek néztem.
Mindez csupán egy pillanat műve volt, hogy „felmértem a helyzetet”, s barátomra néztem, aki hamiskásan mosolygott, majd megszólalt:
- Igen….Ő az!
Na erre leesett végre a tantusz nálam is!….”Tehát mégiscsak „ideért” a hölgy, akiről öreg barátom megelőzően beszélt, s aki miatt a nagy „bumm”-ot elszenvedte. No most lettem csak igazán kíváncsi a történtekre.
A hölgy odalépett asztalunkhoz és hozzám fordulva, csendesen megkérdezte:
- Hozhatok valamit…..egy kávét, vagy valami mást???
- Köszönöm szépen, pillanatnyilag elég ez is! – mutattam a gyöngyöző pohárban lévő gyümölcslére.
- Ha valami esetleg kell…..szóljatok! – de ez már barátomnak szólt, aki ezt egy mosollyal nyugtázta, mire a hölgy visszament a házba, gondolom a munkáját folytatni.
- Azért legalább bemutathattál volna! – jegyeztem meg rosszallóan.
- Minek…..ismer…..tudja, hogy ki vagy!
- De én viszont nem! –
- Majd megismered…egyébként ne tarts neveletlen bugrisnak, mert ennek is megvan az oka…..Larának hívják!…Mit szólsz hozzá – s látva tépelődésemet rögtön hozzá tette – Ne mondj semmit!….Majd ha megismerted!……Különben éppen Ő miatta hívtalak ide, mert biztosan érdekel, hogy mi történt a múltkori beszélgetésünk óta. S amikor rábólintottam elkezdett mesélni:
„ Szóval…ott hagytuk abba a múltkor, hogy vártam valakit, nagyon készültem de nem jött, s az okát sem tudtam, de az a „kosár” igencsak a padlóra tett, hála istennek nem lett nagyobb baj. A véres cuccokat kidobtam, s csodák csodája még nem keresett meg a rendőrség, úgy látszik rossz az együttműködés a zsaruk és a kukások között - jegyezte meg cinikusan, s folytatta:
Néhány nap telt el az emlékezetes eset óta, amikor a kinti munkákkal éppen végeztem, megjegyzem siettem is, mert nagyon ronda felhők kezdtek el gyülekezni az égen, s tudod egy jó tengerész megérzi a vihart, s az éppen akkor volt készülőben.
Már itt a teraszon rendezkedtem, amikor a vihar előszele elkezdte először csak finoman, majd egyre erőteljesebben borzolni a fák leveleit. Hamarosan elsötétedett az ég és a sötét felhők csak úgy száguldottak , egymást üldözve. Tudtam már, hogy a dél felől érkező fekete „paplanok” olyan vihart hoznak, hogy a tengeren minden vitorlát be kéne vonni, s még az árbocok sem lennének biztonságban, s ismerve az itteni körülményeket még egy kiadós jégverés is elképzelhető volt.
Egyszóval pocsék idő közeledett.
Most adtam hálát az égnek, hogy a nyitott terasz oldalát, két oldalról, a széljárásnak megfelelően beburkoltam, átlátszó polikarbonát lemezzel. Így a napfény akadálytalanul „bejött” de a szelet nem engedte át.
Kutyám is érezte a közeledő vihart, mert bebújt az asztal alá, kis híján felborítva azt.
Nem kellett sokáig várni, s lecsapott a vihar előszele. Először csak néhány levél, majd később, már faágak is röpködtek a levegőben, no meg minden, amit a szél fel tudott kapni, s mindezt csapkodó villámok és a mennydörgés robajai kisérték, aztán leszakadt az ég!
Sűrű vízfüggöny zuhant a tájra, amit súlyosbított a néhány centiméteres átmérőjű jég golyók zápora.
Nekem nem volt szokatlan, mert annak idején szeretett MONÁ-m fedélzetén eléggé sok vihart megértem, de az a tengeren más, mert ott „csak” a tajtékzó hullámhegyek vannak és víz, alul fölül, mindenhol. Azonban itt a szél által felkapott tárgyak, az eső és a jég pusztító koktélja ömlött a földre.
Tehát itt ültem a teraszon, védve az esőtől és széltől és ráérősen szemléltem az elemek tombolását, mert azért volt valami jó is ebben, az eddigi rekkenő hőséget friss, eső szagú levegő váltotta fel.
Az utcai forgalom is szinte megszűnt, csak egy-két autó araszolt el a ház előtt, ide-oda bólogató ablaktörlővel, melyek nehezen tudtak csak megküzdeni a hirtelen lezúduló víztömeggel.
Az utcán is patakokba hömpölygött a sáros, habzó víz.
No de mindezt csak azért mondtam el, mert a történethez lényegesen hozzá tartozik.
Tehát tombolt a vihar, amikor megszólalt a kapucsengő.
Ki az a boldogtalan, aki ilyen ítéletidőben az utcára merészkedik??- gondoltam, s az előszobában lógó viharkabátomat felkapva a zuhogó esőben siettem kaput nyitni
Lara állt a kapuban, pocsékká ázva, kezében egy műanyag reklám szatyorral.
Haja, melyet semmi nem védett a zuhogó esőtől, csapzottan lógott a szemébe, vékony kis kabátkája, mely egy hajnali ködtől sem védte volna meg szinte rátapadt blúzára. Farmerja is úgy nézett ki, mintha úszóversenyen vett volna részt benne, de a legfurcsább a szeme volt, mert az eső összemosódott a szipogva ömlő könnypatakkal.
- Beengedsz? – kérdezte sírva.
- Persze! – kaptam észbe és ráterítettem gépiesen, a sok vihart kiállt, sárga plasztik esőkabátomat, nem törődve, hogy a teraszig tartó út során én is pocsékká ázok, mert az eső csak nem akart elállni, bár a szél ereje mintha már csillapodott volna valamit.
Nem is ültettem le a teraszon, hanem azonnal a fürdőszobába kísértem.
- Át kell öltöznöd, mert így biztosan megfázol, tessék itt egy törölköző, tedd magad rendbe, s mindjárt hozok valamit, amit magadra vehetsz! – azzal a szobába mentem és kitárva a szekrényt, megfelelő ruhadarabok után kezdtem kutatni:…..Fürdőköpeny!…Ez kell!….gyapjú póló!…Ez is……Fehérnemű?…No ezt nem tudom, mert hátha félreérti…inkább nem,….de egy nadrág is kéne, mert az övé igencsak pocsékká ázott!….Ez igen, ez jó lesz…..s találomra kiválasztottam egyet a polcon lévő összehajtogatott nadrágok közül.
- Hoztam ruhát, át kéne öltöznöd, mert a tied csurom víz…….na nem kell tartanod semmitől….én addig kimegyek a teraszra ……ha készen vagy szóljál! – mondtam egy gimnazista kölyök zavartságával, pedig……már sok mindent megértem, most mégis zavarban voltam, azzal a ruhacsomót letettem az öltöző szekrényre és…..kiballagtam a teraszra.
Kis idő múlva hallottam, hogy nyílik az ajtó és ott állt Lara egy tini lány zavartságával. A piros-fehér csíkos fürdőköpeny öve megcsomózva a derekán, a gyapjú trikó ujja feltűrve és a nadrág, hát az nem a legjobb választás volt, mert rábuggyant apró lábfejére, teljesen eltakarva azt, s alig tudott lépni tőle.
Ahogy néztem, majdnem elnevettem magam, amikor feltűnt, hogy bal kézfeje fölött egy aránylag friss seb éktelenkedik, melyből még szivárgott a vér:
- Hát az meg mi?! – szegeztem neki a kérdést, mire ösztönösen a háta mögé rejtette a kezét, és láttam, hogy ismét elkezd patakzani a könny a szeméből.
- Hadd nézzem, mutasd….mi történt veled? – szegeztem neki a kérdést és finoman megfogtam a kezét, magam elé húztam, amit Ő engedelmesen tűrt.
Nem volt vészes, csak felső hámsérülés, de a kezdetén kissé mélyebb, valószínű ez okozta a vérzést.
Magam után „húzva” a fürdőszobába vittem, ahol gondosan megtisztítva a sebet, s környékét fertőtlenítve, több gyorstapasszal sikerült lefednem a sérülését.
Az egész procedura alatt nem szólt egy szót sem, s nem is akartam erőltetni, mert valami zűrös dolgot sejtettem a sérülés mögött, s éreztem, hogy ez összefügg a hirtelen bekövetkezett látogatásával……Majd elmondja, ha akarja! ….gondoltam, azzal a konyhába mentem, miután leültettem a védelmet adó teraszon az egyik kényelmes karosszékbe. A konyhából nemsokára gőzölgő kávés csészével tértem vissza:
- Idd meg….jót tesz! – tettem le az asztalra a forró italt.
Hangtalanul kezdte el kortyolgatni, csak az időnként rám tekintő, nagy kék szemében láttam a hálát megcsillanni. Nem akartam kérdésekkel zaklatni, mert láttam, hogy eléggé rossz állapotban vannak az idegei, amit mi sem bizonyított jobban, mint a meg-megjelenő könnyek.
Hirtelen megszólalt:….Itt maradhatok éjszakára? – s várakozóan nézett rám.
No ne tudd meg Barátom mi minden szaladt át az agyamon, de tudtam, hogy nem szabad és nem is lehet visszaélni a helyzetemmel, mert ez a nő a védelmemet kéri, s azt, amit a házam adhat neki, a menedéket, s most el kell felejtenem, hogy itt áll kiszolgáltatottan és védtelenül.
- Természetesen!….Majd megoldjuk…..van elég hely! – erre odalépett hozzám és egy gyerekes puszit nyomott a tengervíztől megcserzett arcomra: - Köszönöm!
Rebegte s visszaült a karosszékbe, maga köré csavarva a székre dobott takarót.
Nem szóltam semmit, csak néztem ezt a törékeny teremtést, akit ki tudja milyen vihar sodort az én „kikötőmbe”, hogy menedéket találjon. Össze-vissza jártak a gondolataim, mert az én lelkemben is vihar dúlt, aminek központja Lara volt…..mi történt vele……honnét van a sérülése….bár volt már egy sejtésem, hogy az alkoholista élettársának a műve, de nem akartam rákérdezni……majd megnyílik és elmondja….nem szabad erőltetni.
Látszott rajta, hogy lassan kezd megnyugodni. Úgy éreztem, hogy nekem is szükségem van egy kis lélekerősítésre, ezért elővettem a hűtőből a pálmalevélbe csomagolt üvegemet, melyben kedvencemből, a fehér kubai rumból még lötyögött egy kevés.
- Kérsz?- kérdeztem, felé tartva az üveget.
- Mi ez?
- A legjobb ital mindenre…..kubai rum!
- Rum?….De hát ez olyan, mint a víz!
- Persze – nevettem el magam – csak az a különbség, hogyha ebből megiszol egy nagy pohárral, nem a szomjadat tünteti el, hanem Téged küld padlóra!
- Én nem szoktam ilyeneket inni!
- Gondolom, de egy korty nem fog megártani, sőt!…..Tudod mit…kóstold meg, ha nem ízlik, vagy nem akarod, ne idd meg…nem fog kárba veszni bíztattam, azzal töltöttem neki is néhány centre valót.
Óvatosan belekortyolt, de azonnal köhögésbe kezdett: - Ez finom, de nagyon erős!! – mondta kipirult arccal.
- Tudom…azért szeretem!……Ha nem akarod, ne idd meg, de szerintem jót tenne……és nehogy azt gondold, hogy le akarlak itatni….nincs szándékomban.!
- Nem gondoltam semmi ilyenre……Tudod…Te olyan jó vagy hozzám….pedig …..– s félbehagyta a mondatot.
Valahogy nem akart megindulni a beszélgetés, nem is akartam erőltetni.
Csak ültünk szótlanul, de valahogy mégis jó volt.
A vihar már messze járt, s a tépett felhők mögött a Nap is erőlködött, hogy fényével ragyogást hozzon a megtépett tájra, s belül nekem is valami rég nem tapasztalt érzés kezdett úrrá lenni a sok-sok nyomasztó lelki nyavalya felett.
Aztán…..kezdett esteledni, s a levegő is hűvösebb lett, ezért behúzódtunk a házba, s tiszta ágyneműt elővéve, ágyazni kezdtem. Larának a szobába, a francia ágyra, magamnak pedig…..az előszobába, az ülőgarnitúrára, ahol néha napközben is el szoktam nyúlni egy kis sziesztára, bár az utóbbi időben ez ritkábbá vált.
Nem éjszakai pihenésre tervezték, de nem okozott gondot, mert hozzá voltam szokva, hogy akármilyen lehetetlen helyen is tudjak pihenni.
Lara csak állt a szoba ajtóban és érdeklődéssel szemlélte ténykedésemet, amit a fekvőhelyét készítettem.
- Ez nem a Te helyed? – kérdezte, amikor az égszínkék lepedőt próbáltam feszesre húzni a széles ágyon.
- Ma a Tied lesz…..én meg kint alszom. – válaszoltam. No erre „beindult” s tiltakozott, hogy nem….ő nem akar nekem kényelmetlenséget okozni, majd Ő alszik kint…. Stb…stb.
Végül csak bele egyezett.
Szeretnék mondani valamit neked! – fordult hozzám, fájdalommal és szomorúsággal a hangjában – Az történt, hogy éppen a holnapi ebédhez készítettem a hozzávalókat, amikor hazajött az élettársam, s jócskán be volt „töltve”, amit én nem hagytam szó nélkül, igaz, hogy csak annyit mondtam neki, hogy …”megint ittál??”….mire ő lehuppant a székre, majdnem mellé, s a szatyorból kivett egy üveg bort, ami már megvolt kezdve, nagyot húzott belőle és felcsattant…Az én dolgom! Mi közöd hozzá! Én keresem meg rá a pénzt!……Persze! A piára neked mindig jut, de arra nem gondolsz, hogy az ennivaló és a többi is mind, mind pénzbe kerül?? – kérdeztem, aztán szó szót követett, mígnem felugrott, azaz inkább feltápászkodott a széről, mely fel is borult imbolygó mozdulatától és az asztalon lévő kést marokra fogva fenyegetni kezdett:….”Ha be nem fogod a pofádat, beléd vágom!” – s azzal felemelte a kést tartó kezét.
El akartam lépni előle, de nem sikerült, mert a szekrény és az asztal között keskeny volt a hely, így a sarokba lökött és felém sújtott a késsel. Próbáltam védekezni, azonban ahogy ki akartam bújni a kezei közül, sikerült a karomat megsebeznie, ekkor minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól, ami igencsak részeg állapotára való tekintettel sikerült is és a földre zuhant. Nem történt semmi baja, de még jobban elkezdett szitkozódni, s mindenféle trágárságot vágott hozzám.
Csak annyit tudtam hirtelen tenni, hogy felkaptam a szatyromat, melyet a munkából megérkezve a fogas alá tettem, s amiben irataim, meg egy két dolog volt, majd kiszaladtam a házból. Akkor már kezdet esni az eső, de nem tudtam mit csinálni.
A házba nem mehettem vissza, mert az ajtóban ott állt élettársam, kezében a késsel és tovább üvöltött, elmondva mindenféle ringyónak engem, pedig Te is tudod, hogy nem vagyok olyan.
Kétségbeesésemben nem tudtam, mit csináljak, s akkor eszembe jutottál, hátha segítesz, bár arra is gondoltam, hogy a múltkori dolog miatt talán be se engedsz, de nem volt más megoldás, ezért összeszedve minden erőmet és dacolva a viharral, eljöttem, s kérlek, bocsáss meg, hogy a múltkor nem jöttem, de nem akartam cirkuszt, se Neked, se nekem!
Hát – és egy nagy sóhaj hagyta el ajkait – ez van!…Most már mindent tudsz!….Majd reggel keresek magamnak valami helyet, csak találok egy szállást, míg rendeződnek a dolgaim, mert abba a házba, bár az enyém, de addig vissza nem megyek, amíg el nem takarodott és beszélek a körzeti rendőrrel, hogy bírja jobb belátásra, hogy eltűnjön a házamból……És……köszönöm, hogy befogadtál, annak ellenére, hogy……
Ne foglakozz ezzel…..megtörtént…..felejtsük el – mondtam, de tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert a tüske, az tüske marad!
Megvacsoráztunk, aztán ki-ki ment a „saját helyére.
Ne tudd meg, milyen éjszakám volt! A hevenyészett fekhely mindenre jó volt, csak nyugodt, pihentető éjszakai alvásra nem, no meg aztán a tudat, hogy ott fekszik bent a szobában, én meg itt forgolódok. Azonban bármilyen nagy is volt a kísértés, tudtam, nem élhetek vissza a helyzetemmel. Tisztába voltam vele, hogy biztosan maga mellé engedne, mert melegségre, szeretetre, dédelgetésre vágyódik, de …..ez nem az a pillanat, bármennyire is szeretném.
Nagy nehezen reggel lett.
Kávét főztem és egy csészét a tálcára téve beléptem a szobába, ahol a széles ágyon, nyakig betakarva, kezdett ébredezni Lara. A búzavirág kék párnán éles szín ellentétet volt Lara szőke haja és az ágynemű kontrasztja között, mert szinte világítottak kócos tincsei.
Jó reggelt!….köszöntöttem, elmosolyodott és halkan viszonozta köszöntésemet….-Jól aludtál? – kérdeztem, mire nagyot nyújtózott, s a könnyű takaró lejjebb csúszott róla, látni engedve apró melleit, melyeket csak egy vékony póló takart. Szép látvány volt, de még milyen szép!
- Köszönöm….úgy aludtam, mint a bunda! – mosolygott – És Te? – kérdezte, mire csak bólintottam: - Én is! – és letettem az illatosan gőzölgő kávét az ágy mellett lévő kis asztalra, melyet megköszönt és kortyolni kezdett.
- Finom……köszönöm….figyelmes vagy!
- Egészségedre! – mondtam és csak néztem, nem tudtam betelni a látvánnyal.
- Szeretnék felöltözni! – mosolygott rám azzal a kis kacérsággal, mely minden nő szemében benne van.
- Persze…persze! – vettem tudomásul zavartan és kiódalogtam a szobából
A teraszon szürcsöltem a kávém, amikor frissen és kipihenve kilépett az ajtón, az éjszaka folyamán megszáradt ruháit felöltve…..Tetszett…nem is kicsit!!
- Hogyan tovább? – tettem fel a kérdést és várakozóan néztem rá.
- Azt hiszem, lépnem kell!
- Szerintem is!
- Haza megyek,…összepakolok….aztán…majd csak találok megoldást!
- Ide visszajöhetsz,….ha akarod!
- Köszönöm szépen,…..majd meglátom!
- Jó…Rád van bízva… én nem erőltetek semmit, de ha akarod, ide jöhetsz…akár hosszabb időre is! - Jegyeztem meg, s szerettem volna igenlő választ hallani.
- Köszönöm, s akkor…megyek is. Ha van valami telefonálok…jó??
-Rendben…tudod, hogy …..na majd alakul!
Elindult a kapu felé és kilépve az utcára visszanézett és egy bájos mosollyal a szájához érintett kezével puszit küldött, majd elindult, remélhetőleg egy új élet irányába.
Nehezen teltek az órák…..csak lődörögtem, de semmi értelmes dolgot nem tudtam csinálni és mindig az órát és a telefont lestem.
Sehol semmi……csak az óra mutatói vánszorogtak hihetetlen lassúsággal előre és a telefon rezdületlenül hallgatott.
Így telt el nagy nehezen a délelőtt.
Már elkondult a déli harangszó is, de még semmi, aztán fél három körül, amikor eldübörgött az ablak alatt a menetrendszerinti autóbusz, kisvártatva megjelent a kapuban Lara.
Izgatottan mentem eléje, s nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg rögtön:
- Mi újság?…Sikerült elrendezned mindent?…Rendbe minden?
Kérdésemre bólintott, s láttam arcán a mosolyt, ebből tudtam, nincs semmi baj, de gyors válasza is erről tanúskodott:
- Rendben minden!
Megnyugodtam, bár nem teljesen, mert nem tudtam mi lesz a jövőbeni folytatás, s szinte hipnotizáltam, hogy olyan választ adjon, melyre már nagyon vártam az első találkozásunk óta, de ez a válsz egyenlőre, még nem hangzott el. Bíztam benne, hogy erre is sor fog kerülni, de nem akartam siettetni Larát.
Miután megettük kései ebédünket, amit Lara tiszteletére dobtam össze, s ami már teljesen kihűlt, így a mikrónak volt is dolga vele, Lara háziasan lepakolta az asztalt, s már hallottam is, hogy a mosogatógép dolgozni kezd.
Szokásomhoz híven a teraszon ücsörögtem, pöfékelve ebéd utáni cigarettámat, amikor Lara is kijött és leült.
- Azt hiszem van egy csomó dolog, amit meg kéne beszélnünk! – fordult hozzám, s én fejbólintással helyeseltem.
- Először is otthon az a helyzet, hogy megmondtam neki, záros határidőn belül hagyja el a házat!…Tudomásul vette és három nap múlva költözik, mert akkor kap pénzt…..az utcára azért mégsem akartam küldeni. Azonban nem szeretnék hazamenni, míg el nem távozott, így valami megoldást kell találnom, hogy addig hol húzzam meg magam – mondta és kérdően rám nézett.
- Természetesen maradhatsz itt, ha ez jó Neked! – válaszoltam, s nagyon bíztam, hogy el is fogadja az ajánlatomat
- Köszönöm…..rendes vagy…..akkor ……maradok!
Angyali zene volt füleimnek, s mintha hájjal simogattak volna……Erre vártam…..Ezt akartam……s végre…..aztán majd meglátjuk.
A következő napokban semmi rendkívüli nem történt. Ugyan megjelent a házamnál Lara élettársa, de nem volt agresszív, bár éreztem leheletén az olcsó „kocsis bor” bűzös szagát, sikerült meggyőznöm nem érdemes Lara döntése ellen hadakozni, mert ez teljesen szabad akaratából történt így, s ebben a döntésben senki nem befolyásolta, hacsak az nem, hogy részegen rátámadt.
Figyelmeztettem, hogy maradjon veszteg, mert ha piszkálja Larát, az biztosan feljelentést fog ellene tenni, s annak pedig komoly következményei lehetnek.
Persze ez nem ilyen könnyen történt, de a végén csak sikerült meggyőznöm. Lehet, az is besegített, hogy Lara az egész beszélgetés alatt a terasz lépcsőn állt, kezében a mobiljával és várta a fejleményeket.
Azért volt bennem annyi emberség, hogy megkérdeztem a fickót, hogy van-e hová mennie, s megnyugtatott, ezzel semmi baj, csak azt sajnálja, hogy Larát elveszíti. Udvariasan, de a tőlem megszokott határozottsággal tudtára adtam, hogy mindezt saját magának, illetve a majdnem állandó részegségének és agresszív magatartásának köszönheti, aztán elváltunk, no nem éppen valami nagy barátságban.
És?? – kérdeztem a kapitánytól.
Tudom mire vagy kíváncsi, de azonban már nem tartozik a nagy nyilvánosságra – felelte öreg barátom , folytatta – a lényeg az, hogy már nem az előszobában alszom, s ami azt illeti…..jól megvagyunk, s ami a legfontosabb, Lara boldog és jól érzi itt magát, én pedig örülök, hogy itt van, mert nevetésével, sürgés forgásával életet hozott ismét a házba, s tudod, már nagyon elegem volt a „börtönéletből”
Persze, felvetődik a kérdés nem volt ez korai a feleségem halála után?…de nem szabad „összemosni” a két dolgot, mert a gyász örökre megmarad a szívemben és soha senki nem léphet a helyébe, de az élet megy, sőt robog. S ha a koromat figyelembe veszed, nekem már meg kell ragadnom, minden olyan alkalmat, melyet az élet felkínál.
Nem a külsőségeken múlik a gyász, mely szívünkben életünk végéig nyitott seb marad, de hogy teljesen el ne „vérezzünk” el kell fogadnunk a lehetséges megoldásokat, s Lara éppen ezért nagy kincs a számomra, mert ismét van értelme az életemnek, s van mellettem egy segítő kéz, akire számíthatok, s akinek fontos vagyok, akiért még érdemes élnem, s ami még nagyon fontos, én is „menedéket” jelentek a számára, kiutat abból az életből, ahol egy alkoholista kiszolgáltatott „tulajdona” volt. Annyi rosszat kapott az élettől, hogy most már éppen ideje, hogy sorsa jóra forduljon, mert a magam részéről megadok neki mindent, ami tőlem telik, s mindezt „csupán” azért, hogy boldognak lássam.! „ – fejezte be kettőjük történetét öreg barátom.
Mintegy végszóra, Lara is megjelent, kezében egy tálcával, melyet finomságokkal rakott meg. Látszott az arcán a megnyugvás és mozdulataiból, viselkedéséből is kitűnt, hogy boldog.
Szívemben jó érzéssel és baráti szeretettel néztem őket, s teljes egészében helyeseltem döntésüket, örülve annak, hogy a meglehetősen zavaros előzmények után egymásra találtak.
Az időm lassan lejárt és indulnom kellett, bár mindketten tartóztatni akartak, de várt a kemény munka, s messze volt még otthonom.
A kiskapuig kísértek, ahol öreg barátomtól egy öleléssel búcsúztam, amikor Lara hozzám lépett és egy gimnazista kislány pironkodó bájos szégyenlősségével puszit nyomott az arcomra, majd elpirulva hátrább lépett. Ránéztem és szinte sütött szeméből a boldogság, amikor öreg barátomhoz bújva integetett, miután elindultam az autómmal.
Az út ezen a részen egyenes volt, így sokáig láttam a tükörből, hogy ott állnak a kapuban, átölelve egymást és integetnek.
Hazafelé nem volt nagy forgalom és folyton az járt az eszembe, milyen ritka, hogy két, az élet mélypontján lévő ember így összetalálkozzon és olyan kapcsolat szülessen, ami mind a kettőnek, boldogságot, megnyugvást okoz. A szívembe zártam, öreg barátom mellé a kis, törékeny Larát is, aki odaadásával, szeretetével beragyogta öreg cimborám napjait.
Captain Kid történetei: "A nagy "bumm"..!!
A nagy „bumm”.
Kid kapitány történetei A temetés óta nem találkoztam öreg cimborámmal a mindig mosolygós, viccelődő, s az élet dolgait tömören summázó Kid kapitánnyal. Tudtam, hogy neje halála óta önkéntes száműzetésbe vonult, ezért elhatároztam, hogy alkalom adtán meglátogatom öreg barátom, s meglepem egy üveg igazi kubai fehér rummal, melyről tudtam, hogy az egyik kedvence. Miután nagy nehézségek árán sikerült megszereznem a fadobozba csomagolt, díszes üveget, melyben víztisztán löttyent a kubai cukornád könnye, kocsiba ültem, hogy meglepjem barátomat. Néhány órás autózás után meg is érkeztem a kis faluba, ahol egy zöldre festett családi házban élt, immár egyedül, öreg cimborám. A fekete, hegesztett vaskerítésen látszott, hogy a ház gazdája nemcsak a vizeken otthonos, hanem szabad idejében egyéb szakmákkal is foglalkozik. A nagykapun lemezből készült középkori páncélos vitéz tartotta alabárdját a magasba, s a kiskapun festett tábla közölte a vásárlókkal a nyitva tartási időt, mert a házban egy kis üzlet is üzemelt, kielégítve a falu lakosainak tüzelő igényeit. Barátom nyugdíja mellé jól jött ez a csekélyke pénzkereset, hisz az állam nem egy bőkezű gazda, aki jutányosan megfizeti az érdekében eltöltött kemény éveket. A kapun belépve a teraszon lustán elnyúló, hatalmas német juhász kutya fogadott, aki keresztbe fekve a lépcsőre hajtott fejét felemelve, hang nélkül fogadott, csak a fark csóválása jelezte, hogy emlékszik rám. Ami azt illeti, már ő sem volt fiatal kölyök, mert a kutya időszámítás szerint egyidős volt gazdájával, ami majd 70 évet jelentett. Komótosan felállt, körbe szaglászott, majd miután semmi olyannak a nyomát nem találta, mely felkeltette volna érdeklődését, visszafeküdt a lépcső tetejére és le-lecsukodó szemekkel leste a körülötte történteket, azaz a nagy semmit. Egy-egy eltévedt, zümmögő bogár zavarta csak békés nyugalmát, ilyenkor nagy fogcsattanással próbálta elkapni a hívatlan vendéget, persze sikertelenül, majd fejét lábaira fektetve tovább szunyókált. Az ajándék csomaggal a kezemben kénytelen voltam átlépni a lusta jószágot, mert nem mozdult a lépcső tetejéről. Illedelmesen kopogtam az ajtón, s belépve ott találtam öreg cimborám, ahogy ott ült a szemben lévő kis asztalnál, talpig feketében. Előtte egy üres kávéscsésze és a hamutartóban füstölgő cigaretta jelezte, hogy túl van a ki tudja hányadik feketén és a sokadik cigarettán. A rádióból halk zene szólt és a sarokban lévő számítógép bekapcsolt monitorja jelezte, barátom világgal történő kapcsolatának színvonalát. - Gyere, tedd le magad! – mutatott az ülőgarnitúrára, mely elfoglalta az előszoba egyik falát, az utcára nyíló, nagy, forgó ablak alatt, anélkül, hogy felállt volna helyéről.- Mi újság, hogy vagy? – kérdeztem és közben elővettem a magammal hozott üveget, s az asztalra tettem. – Hoztam a kedvencedből egy flaskával, hátha jót tesz,.- Köszönöm a figyelmességedet, rám fér, de tudod, hogy napközbe nemigen iszom semmit, …..bár……ez a mostani alkalom, hogy meglátogattál, alighanem kivételes, így fel lehet rúgni a szokásokat!…..Különben is….eléggé pocsék éjszakám és estém volt! – jegyezte meg és valami mérhetetlen szomorúságot véltem felfedezni szavai mögött.- Miért….történt valami……van valami baj?? – kérdeztem, amire csak egy hang nélküli bólintás volt a válasz.- Megint oldalba rúgott ez a pocsék élet, s most eléggé magam alatt vagyok!- Ha gondolod, elmondhatod, ha egyáltalán rám tartozik, mert tudod….- Tudom, tudom….Te jó barátom vagy és megértesz…..olyan dolgokat is, melyeket mások, teljesen más színben látnak, de nem akarlak untatni !- Ha akarsz beszélni róla, tudod, hogy én mindig meghallgatlak, s eléggé régen találkoztunk már….gondolom azért sok minden történt ez idő alatt!- Hát……..valóban így van……mivel nincs senki, akinek a történteket elmesélhetném, elmondom, mert……..kíváncsi vagyok a véleményedre, még akkor is, ha az nem a legjobb. – mondta és rágyújtott egy újabb cigarettára, bár a félig telt hamutartó mutatta, hogy nem az elsők közül való. Tudod jól, hogy nem vagyok egy „falujáró” típus, s amióta házunkat megszállta a kór fekete árnya, nemigen mozdultam ki itthonról, amit még az üzlet reggeltől estig való nyitvatartása is befolyásolt. Régen elmúltak már azok az évek, amikor a cimborákkal a kikötői kocsmákba vedeltük a sört és a rumot……megcsendesedtem, s kocsmát belülről már évek óta nem láttam, de a faluba sem kóválygok, mert még a közelben lévő boltba is kocsival megyek, hogy ne kelljen a kellemetlen kérdésekre válaszolnom…..”Hogy van a nejed??….Jobban van??…..Kitartást és gyógyulást kívánunk!…stb” Ezért aztán szinte teljesen megszűnt minden kapcsolatom az itteniekkel, csak a betévedő vásárlókkal beszélgetek néha, no meg a közvetlen szomszédokkal. Az évek során ez szerint éltem, s beteg nejemen kívül csak a kutyám, az állandóan enni akaró, válogatós macskánk, s a néhány tyúk a baromfiudvarban, valamint az éjjel nappal bekapcsolt TV volt a társaságom……Nem is volt ezzel semmi baj, hiszen a ház körüli munkák, az üzlet és a műhely bőven adott tenni valót, így nem unatkoztam, s estére mindig fáradtan kerültem ágyba. Aztán jött az az éjjel……amikor ……elment……egy borzalom volt, bár csendesen aludt el örökre. Az utána következő napok….mint egy rossz álom…úgy éreztem, de sajnos ebből nem lehet felébredni és fojtogat, ha rá gondolok, még most is elbőgöm magam. Az idő lassan telt…sokkal többet ültem a számítógép előtt…..takarítottam….pakoltam…..igyekeztem elfoglaltságot találni……bele vetettem magam az Internet világába….nézegettem, olvasgattam a sok-sok ismeretlen ismerős, s barát üzeneteit, leveleit, melyeken keresztül rengeteg együtt érzést, részvétet és kedves, bátorító szót kaptam, melyekért nagyon hálás voltam. A nappalok még csak teltek valahogy, de az esték, az éjszakák??…..Izzasztó rémálmok, nyugtalan vergődések, ronggyá tekert takarók és párnák és a csend…az az őrjítő csend, amit az állandóan bekapcsolt TV-ből sugárzó hangok nem tudtak megtörni, mert a közvetlen emberi hangot nem pótolhatja semmi, s ami talán még ennél is rosszabb volt, hogy én, a viharedzett „tengeri medve”, aki a legszörnyűbb sirokkóval és a legvadabb passzát széllel is szembe tudtam nézni, s a leghatalmasabb hullám sem tudott lesodorni a hajóhídról, most egy minden semmiségtől könnyező, bőgő gyerekké váltam. Elég volt ránéznem egy nejem által használt tárgyra, s máris megállíthatatlanul folytak könnyeim. Doboz számra használtam a zsebkendőket, s a szemetes állandóan a beledobált papír zsebkendőktől fehérlett Próbáltam eltüntetni a ruhákat, sálakat egyéb személyes holmijait, részben elajándékoztam, eltüzeltem, de sok minden a szekrények sötét mélyébe került, direkt elkülönítve, hogy még véletlenül se nyissam ki, s ne kerüljenek a szemem elé, azonban ez csak részmegoldás volt, mert az elviselhetetlen magányon mindez nem változtatott. Szóval…..ahogy mondani szokták…..padlón voltam, amin nem segített semmiféle gyógyszer, mert azt is megpróbáltam, valami mesterséges bódulatba kerülni….ismered, idegcsillapító meg valami pia…..ez sem jött össze, nem is beszélve arról, hogy tudtam igencsak veszélyes területre tévedtem, melyből akár még nagy baj is lehet….nem is folytattam tovább, mert…..nem segített és féltem a várható következményektől is. Törtem a fejem a megoldáson, de semmi értelmes dolog nem jutott eszembe, bár tudtam, hogy a legnormálisabb megoldás az lenne, ha társaságba mennék, emberek közé, de a hosszú évek után ismét ki kellett volna alakítani a baráti környezetet, esetleg megkeresni a régi barátokat, barátnőket, de tudod ez csak kétségbeesett kapkodás lett volna életmentő szalmaszálak után, s félve a sok sikertelenségtől nem is igen próbálkoztam, miután a Net-es kereséseim sorba sikertelenek voltak…..Régi életemből nem értem el senkit…..hiába….a majd 15 éves kihagyás óriási űrt támasztott. Maradt a kutyám és a macska „társasága”, no meg az állandóan gyötrő gondolat, mi lesz, ha történik velem valami …….majd 70 éves fejjel erre is kell gondolni, s én nagyon is sokat gondoltam erre, sokkal többet, mint kellett volna. Egyszerűen elvesztettem a jövő képem, s minden olyan bizonytalanná vált, csak azt láttam magam előtt, hogy tehetetlenül fekszem a padlón, s hiába kapkodok egy segítő kéz után….nincs…..nincs aki orvost, vagy segítséget hívjon, s ott kell búcsúznom a világtól, tehetetlenül, erőtlenül, a plafont bámulva, kapkodva a levegő után, amíg…… Na ez aztán tényleg a padlóra tett!……Tudtam, hogy önsajnálat és önmarcangolás, melynek az eredménye az lehet, hogy addig gondolok rá, míg rögeszmévé nem válik és tényleg be nem következik. Aztán történt valami, mely teljesen más irányba fordította gondolataimat, s Rád bízom annak megítélését, hogy helyes vagy helytelen volt-e. Ha leülök a számítógépemhez, itt a mellettem lévő ablakon pont az utcára és a kiskapura látok, így aki elsiet, vagy elballag az úton, a járdán, majdnem csak a szemem előtt megy el. A jó időre való tekintettel, no meg az állandóan füstölgő cigarettáim miatt ez az ablak egész nap résnyire nyitva van, annyira, hogy a macskánk ki ne tudjon férni rajta, ugyanis amióta megvan még nem hagyta el a házat. Így szoktatta a nejem, s én sem akarok változtatni rajta, bár néha az idegeimre megy a nyávogása, ahogy keresi eltávozott asszonyát. Nos, mint mondtam itt ültem a gép mellett, olvasgatva Net-es barátaim üzeneteit, amikor láttam, hogy egy látásból régóta ismert asszonyka siet a falu közepén lévő boltba. Törékeny, nejemmel teljesen megegyező testalkatú nő volt, bár tudomásom szerint vagy tíz évvel fiatalabb, de ez nem volt lényeges, mert jó tulajdonképpen én a feleslegessé vált holmiktól akartam szabadulni, s tudtam nem valami fényes anyagi körülmények között él alkoholista élettársával, így arra gondoltam, szólok neki nincs-e szüksége néhány ruhadarabra, melyeket a szekrény mélyére sülyesztettem. Kiszóltam az ablakon, mire megállt, s invitálásomra be is jött. Ezután megmutattam neki, hogy mi az ami között válogathat, majd megkínáltam egy kávéval, amit el is fogadott. Aztán, miközben a forró kávét iszogatta, beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy mennyi gondja van élettársával, aki ha piát lát nem tud ellenállni, s milyen elviselhetetlen ha részeg, mert még erőszakos és durva is. Valami elkezdett motoszkálni bennem…először a sajnálat, együtt érzés…aztán…hát igen…a lehetőség!!…….Lehetőség,, hogy valakinek segítséget nyújtsak, no meg……az, hogy ezt akár a saját „hasznomra” is fordíthatom, s ezzel megoldódna sok minden! Annyira ismerlek, hogy most nem arra gondolsz, hogy néhány hónappal nejem halála után kissé korai egy ilyen döntést hoznom, amiért esetleg a falú a szájára venne, mert tudod, hogy nem éltem sohasem a környezetem „szájíze” szerint. Mindig gyorsan szoktam dönteni, s általában helyesen, persze nem mindig jól, legalább is az „ismerőseim” szerint. A beszélgetés lassan-lassan kezdett olyan irányba terelődni, hogy idejét láttam feltenni a kérdést:….”Nincs kedved eljönni hozzám, egy kicsit hosszabb időre??”Ahogy a szemébe néztem már tudtam a választ, mert olyan hála sugárzott belőle a törődésért, az együtt érzésemért, ami egyértelművé tette, hogy mit fog mondani.„Ha te akarod és nem vagyok teher a számodra, ahogy alkalom nyílik rá eljönnék, de csak akkor, ha ez neked nem jelent problémát!”…..Láttam a szemeiben és az arcán, hogy erre csak azt mondhatom:….”Gyere, várlak és szívesen fogadlak, bármikor jössz is…itt nyugalomban és megértésben lesz részed, s megteszek minden tőlem telhetőt, hogy jól is érezd magad”….”Köszönöm a kedvességedet, s ha akarod, szombaton nem dolgozom, eljövök, de csak akkor, ha nem zavarlak!”…….”Várni foglak, s várom a szombatot!”…mondtam és megsimogattam a kezét, melyre egy mosollyal válaszolt. Hirtelen rádöbbentem, hogy évek óta ismerem, de sem nevetni, sem mosolyogni még nem láttam, bár azt hiszem most már az okát is tudom, hiszen éreztem, hogy mennyire ki van éhezve egy kis törődésre, szeretetre, odafigyelésre. Azt is tudtam, hogy helyzetemmel nem szabad visszaélnem, mert óriási csalódást okoznék neki, amit nem akartam. Felállt és el akarta pakolni a csészéjét előzetesen megkérdezve, hol öblítheti el….”Hagyjad csak, a vendégem voltál, majd én elintézem!”…amire csak annyit mondott: …”Tudom a férfiak mennyire utálnak mosogatni, s nem akartam neked kényelmetlenséget okozni!”…elmosolyodtam és tetszett a hozzáállása, mert látszott, komolyan is gondolja amit mondott. „Sajnos most mennem kell, de…….szombaton akkor ha akarod jövök….de csak akkor, ha tényleg akarod és nem okoz ez neked bármi problémát!!” „Mondtam……várlak és…gyere…..mert….” szándékosan befejezetlenül hagyva a mondatot. Rám nézett, szemében valami furcsa csillogással és úgy állt ott, hogy önkéntelenül is magamhoz szorítottam. A modernül kócos haja beborította a nyakamat, s éreztem a ruhán keresztül is szapora szívverését. Az álla alá tett kézzel megemeltem a fejét és egy puszit leheltem ajkaira, melyet lehunyt szemmel viszonozott……Szeretném gyorsan tisztázni, nem csók volt, csak egy a pillanat varázsa által kiváltott puszi, s nem volt semmi szeszuális tartalma……egyikünk sem gondolt ilyesmire……és mégis…….milyen jól esett, s úgy éreztem neki is. Nos nem akarom hosszúra nyújtani, s főleg nem akarok részletekről beszélni, mert az ilyen dolgok csak a résztvevőkre tartozik, s nem szoktam „kibeszélni” az ilyen irányú dolgaimat, erről az oldalamról ismerhetsz is, viszont ahhoz, hogy megértsed a következő napok eseményeit ezt el kellett mondanom. „ Itt Kid megszakította az elbeszélését, s a szünetet kihasználva én is rágyújtottam a következő cigarettára, miközben a kapitány felállt és poharakat rakott az asztalra, egy fém tálcára, melyen művészi véset elevenítette meg utolsó hajóját, „akivel” a tengereket járta, s az „öreg” nyugdíjba vonulása után a kikötő múzeumába került Büszkén feszültek vitorlái a művész tudását dicsérve, de nem sokáig, mert a kristálypoharakba kitöltött színtelen rum elterelte a figyelmünket MONA kecseségéről. Miután felhajtottuk poharaink tartalmát, a kapitány némi torok köszörülés és egy újabb cigaretta meggyújtása után folytatta történetét: „Hol is hagytam abba??…..Tehát elbúcsúztunk egymástól, kikísértem, rám mosolygott és elindult a járdán. Egy darabig néztem utána, majd valami rég nem érzett borzongással bensőmben én is vissza ballagtam „odúmba”, persze a feljáró lépcsőt elfoglaló kutyámnak is jutott egy simogatás, melyet sűrű farkcsóválással vett tudomásul, de nem volt hajlandó felkelni, inkább még jobban elnyújtózott. Kénytelen voltam keresztül lépni rajta, mert jó szokásához híven megint csak úgy nyúlt el, ahogy szokott, a legfelső lépcsőnél, keresztbe. Ahogy beléptem a házba, valahogy már nem volt olyan semmi, mint néhány órával ezelőtt. Az óra is vidámabban ketyegett, s már nem azt zuhogta fülembe, hogy öreg vagy és közeledik a te időd vége is, hanem azt, hogy nemsokára szombat lesz. A hátralévő napok rendcsinálással, takarítással teltek el. Még a dohányfüsttől megbarnult falakat is újra festettem, s igyekeztem mindent úgy rendbe rakni, hogy „szó ne érjen”……Ami azt illeti nem kis munka volt, reggeltől estig serénykedtem, s a mosógép is azt hitte, hogy hülyét kaptam, mert vartyogott egész nap.Így ment ez egészen szombat reggelig, akkor aztán irány a bolt, melyekből több is van a faluba, s a bevásárlás során végig is látogattam mindegyiket. Szatyrokkal megpakolva érkeztem haza, mert minden olyant összevásároltam, amelyről azt gondoltam szükség lehet rá! Sajnos nem tudtam, mivel kedveskedhetek neki, mit szeret, mit nem, ezért aztán amiről azt gondoltam szükség lehet rá, a szatyorba került…...Tevékenykedtem, sürgölődtem, nyüzsögtem, mindent újból és újból leellenőrizve, nehogy valami probléma legyen…….Több mint 40 éve nem volt ilyen feladatom, nem is beszélve arról, hogy az utolsó randimat már csak az ókorról szóló könyvekben lehet megtalálni. Már majdnem eljött a találkozás időpontja, amikor eszembe jutott, hogy nem ártana egy szál virág is az asztal közepére tett vázába, melyet valahonnét a padlás rejtekéből kerítettem elő. Csodálatos vörös rózsa nyílt az ablak alatt. Vérvörös szirmai néhány nappal ezelőtt mutatták meg magukat a világnak, oly szép volt, hogy sajnáltam levágni és vázába tenni. Most se vetemedtem rá, de azért a metsző ollót előkészítettem, ha jön a hölgy, legyen kéznél, hogy ajándékként átadhassam. Minden készen volt ahhoz, hogy szerintem megfelelő fogadtatásban részesítsem. A fürdőszobába vakító fehér törölköző, a szoba kiporszívózva, ablak megpucolva, az étkezőben frissen mosott damaszt abrosz az asztalon, középen az üres vázával, a hűtő tele, bor, édes likőr, cola, gyümölcslé behűtve, szükség esetére még egy üveg jófajta pezsgő is ott pihent, s a lakásban található összes hamutartó kiürítve, megpucolva ragyogott. Leültem és vártam!……Lassan, nagyon lassan vánszorgott az óra mutatója előre, mind közelebb hozva az időpontot, amikor meg kell szólalnia a csengőnek. Ki be járkáltam a teraszra, mert nem akartam összefüstölni a házat. Zuhanyozáson, borotválkozáson már túl voltam, sikerült a helyzetnek nagyjából megfelelő ruhát is összevadásznom. Vártam ,egyre türelmetlenebbül……még egy óra…….még háromnegyed óra……..még fél óra……..még negyed óra……….egyre izgatottabb lettem…….folyton lestem az utcát, jön-e már……még tíz perc……gyorsan a fürdőszobába, fogmosás, eltüntetni a cigi nyomait. Még öt perc…és borzongó idegesség! Végre! Az óra mutatói a megbeszélt időpontot mutatták, de………sehol senki! Biztosan késik egy kicsit, hisz a nők……..tudjuk mindketten. Már tíz perce, hogy itt kéne lennie!…gondoltam…..Talán közbejött valami??……De az nem lehet, mert akkor szólt volna!!!……Miért nem jön???..Csak nincs valami baj?? Aztán eltelt egy fél óra és sehol semmi, majd egy óra és a helyzet változatlan. Leültem, mint az iszap, s iszonyú fejfájás kezdett el kínozni. Még várok egy fél órát, aztán……. Tulajdonképpen még jöhet, ha akar………s mi van akkor, ha nem akar….ha félreértettem a viselkedését és a szavait??…töprengtem, egyre jobban érezve, hogy az egész találkozásnak befuccsoltak. Éreztem, hogy a vérnyomásom emelkedni kezd, mert egyre jobban zúgott a fülem.Leültem a számítógépemhez, s bekapcsoltam, hátha a képernyőre tapadva el tudom terelni a figyelmemet. Próbáltam olvasni az kapott üzeneteket és válaszolni rájuk, de közben mindig az előttem lévő óra mutatóira tévedt a szemem. Már egy órája, hogy itt kéne lennie és sehol semmi! Várok még egy fél órát, s aztán…… Letelt a fél óra is, nagy sóhaj és valami tehetetlenség öntött el, amitől keserű lett a szám. Már nem érdekelt, hogy a hamutartó mellettem kezd megtelni az elszívott cigaretták maradványaival , s hogy vágni lehetett a füstöt, mert tudtam, hogy pestiesen mondva „ez nem jött össze” Aztán késő este lett, amire úgy döntöttem, hogy most már le kéne feküdni, mert kezdett mozogni a talaj, pedig nem az imádott hajóm fedélzetén álltam, de a körülöttem lévő üres üvegek tanúsították, hogy valami nincs rendben. Azt mondják az én koromban lévő ember szerencsés, ha orrvérzést kap, mert így elkerüli a nagyobb bajt, az agyvérzést, nos nem tudom minek a hatására, az előbbi, vagy csak az elfogyasztott ital miatt, de éjjel arra ébredtem, hogy valami meleg, ragadós tócsába van a fejem, s amikor kábultan felkapcsoltam a villanyt, láttam, hogy a hófehér párnán egy eléggé terjedelmes bíbor folt éktelenkedik, s számat is valami ragadós, sós váladék lepi el. Kitámolyogtam a fürdőszobába, s majd hanyatt estem, amikor a tükörből egy vértől csepegő arcú zombi nézett rám. Mosakodás, ágynemű csere, s a mindig kéznél lévő gyógyszer, no nem kell komolyra gondolni, csak enyhe vérnyomás csillapító és nyugtató. Aztán…..nehezen és lassan reggel lett! Azóta gondolkodom, bár nem érdemes ezen töprengeni, mi történhetett, én rontottam el valamit, vagy csak vén fejjel beképzeltem valamit, ami nem is volt??? Próbálom magam túltenni az eseményeken, de tudod amúgy is labilis köröttem minden, s az idegeim is eléggé pocsék állapotba vannak. Régen volt már, amikor a büszke kapitány szoborként állt a helyén, s nem tudta kő szívét meghatni semmi sem, mert a kapitány kőszíve darabokban fekszik a földön, s minden egyes rúgás csak még jobban tördeli apró darabokra, míg egyenlő nem lesz a mindent befogadó anyafölddel. „Ember küzdve küzdj és bízva bízzál!!” mondta Madách….hát én küzdök, de…..már nem bízom semmiben , és senkiben, még magamban sem! Nos ennyi volt a történet, mely ismét a padlóra tett, s feltett még egy zárat ennek a rohadt „börtönnek” a falára.”…….fejezte be elbeszélést öreg barátom. Csak ültünk, egyikünk sem szólt egy szót sem. A kapitány azért, mert részéről befejezettnek tekintette a történetet, én pedig nem tudtam, s nem is akartam semmiféle megjegyzést hozzá tenni, vagy bármilyen „nagy tanulságot” levonni belőle. Összecsendültek a poharaink, melyekben a régi szép idők emlékeit idéző, kristálytiszta kubai fehér rum csillogott és szivárványt rajzolt a pohár falára.Gyilkos őrület
Még búgott a gitár húr,az este elterült,
Zsongva kacagtak messze a fáradt hegedűk.
Hold ezüst tányérja lebbent a sápadt köd fölé,
Hitte buta fejjel: az imádott nő csak övé!
Víg ajkán fel-fel csendült harsogva a kacaj,
nem sejtve hogy felváltja a síró jaj!
Fürgén rohant a messzeségbe,hol - hitte - megint vár reá
csók,öröm,való álmok,csilingelő kacagás.
Az utat sötét éj borítja,szürke sávja messze fut,
utcák égő reflektora a távolba vesző fény pamut.
A tájnak borús tiszta kékjén milliónyi ragyogás:
Innen csodás égő gyöngysor - onnan olcsó világítás.
Szeme látta a kis házat.hol drága nője vár reá.
Lába futva rótta útját,sietett már Őhozzá.
De megtorpant a fakapunál!.....A lakból fény nem jő elő....
"Ugyan hol van??....Vajon hol jár????....Miért nem siet már elő????"
Az útnak vizes kövén léptek zaja hallatszott,
Fel-fel csapó kacagással vegyültek el a hangok.
Szívét jeges félelembe szorította a gyanú:
"Lehet,hogy szerelmünknek lángja már hideg hamu???"
Behúzódott a sarokba,onnét leste az utat.
Amit látott.....mázsás kőként,szőrnyű súllyal rázuhant:
Menyasszonya égő száját csókolta egy másik ott,
Öntudatlan rándult keze,s öklébe kést fogott.
Démonként lépett elő,megcsillant a kék acél,
Bosszú lángja tükröződött könnytől fényes két szemén.
Szó nélkül sújtott le.......fehér kezét vér lepi.
Nem is ember!......Talán állat????......vér folyását úgy lesi!
Mellette állt moccanatlan,kérdő szemmel a leány.
Borult aggyal,hideg szívvel most lesújt Őreá.
Torz vigyorral szép pofáján az őrület ragyogott
Kék szemének borult ködét nézte csendben ....két halott.
1964. GGy