hpetra17 blogja

 Nem rég kezdtem beleennek a könyvnek az írásába, mindennap hozzáteszek valamit. Remélem, tetszeni fog. :)

 1. fejezet

 

Minden 1996-ban kezdődött. 1996. június 17-én. Ezen a napon láttam meg először a napvilágot. Nem ismertem senkit, és semmit. Minden idegen volt számomra. A kórházban eltöltött egy hét alatt annyit megtanultam, hogy ki anyu, ki apu, és ki a doktornő, aki belerángatott engem ebbe az eleinte cseppet sem vonzó, unalmasnak tűnő életbe.

Hamarosan hazavittek. Új embereket ismertem meg, akik arcán ugyanaz a mosoly játszott, akik hasonló gyengédséggel bántak velem, akik gügyögtek és gagyogtak babanyelven, melyet talán az egyetemen sajátítottak el. Némelyik arc többet volt velem, mások kevesebbet. Volt egy fiú, akiről később kiderült, ő a bátyám. Sokat piszkált, amit, még nem tudom pontosan, hogyan, de vissza fogok adni.

Ahogy cseperedtem, kezdtem kiismerni a környezetemet. Kimondtam első szavaimat, megtettem első lépéseimet családom nagy örömére. Néha rosszalkodtam, néha jó kislány voltam, néha hisztiztem, máskor nyugodtan feküdtem a kiságyban.

Nemsokára óvodába kerültem. Belecseppentem egy olyan világba, ahol már nemcsak a család, hanem a barátok is nagy szerepet játszottak. Óvodás éveim alatt sokat szereztem belőlük, sőt, még néhány ellenséget is. Sokat játszottunk, általában az udvaron, a kis csúszdánál, meg a nagynál, a hintánál, meg a búvóhelyünkön. Klubot alapítottunk, háborút indítottunk a fiúk ellen, akik minden áron azon voltak, hogy elraboljanak, vagy túszul ejtsenek minket.

Mikor iskolába kerültem, na, akkor kezdődtek csak meg igazán a gondok. Alsó tagozatban még könnyű volt minden, az osztályomat is nagyon szerettem, sokat játszottunk együtt, vagy éppen tanultunk, kinek mihez volt kedve. Éltük az életünket, és az első éveink a suliban nyugalmasan teltek, mi voltunk a picik, a dedósok, az alsó tagozatosok.

Majd felsőbe kerültünk. Új osztályfőnök, új tanárok, új osztálytársak, nehezebb órarend, több óra. Jöttek a rontások, az igazgatóik, az osztályfőnökik, a veszekedések (mind más osztályokkal, mind egymással), sőt az első szerelem reménysugara is besétált az életünkbe, de büszkék voltunk, mert már „nagyok” lettünk. A fiúk egyre többet rosszalkodtak, majd 8.-ra minden eldurvult. Mi lettünk a legrettegettebb, a legrosszabb, a leghangosabb osztály, melyet valaha iskola (és tanár) ismert. Néhány pedagógus még órát tartani is félt. De mi szerettük egymást.

Hamarosan eljött a ballagás, a búcsú napja. Szomorúak voltunk, ugyanis – habár nem mertük bevallani -, de lélekben tudtuk, hogy most örökre elválnak útjaink. Vége a közös hülyéskedéseknek, a közös balhéknak, a rossz vicceknek, a kitalált játékoknak, és a folytonos összezördüléseknek, ami – be kell vallanom -, hogy nagyon fog hiányozni. J

És most itt vagyok. Egy hónap van hátra a nyárból, és megismerem új osztályomat, új barátaimat, új iskolámat egy teljesen új helyen. Kicsit már várom, kicsit rettegek, tipikus gyerek vagyok. J Juj, majdnem elfelejtkeztem bemutatkozni. A nevem Nárai Bella.

Tehát itt vagyok, mindenféle célokkal, reményekkel az új iskola iránt. Nemrég költöztünk ide, körülbelül 2 hónapja, a tanév végén. Sokáig tartott, mire berendezkedtünk. Még ma is össze szoktam téveszteni a fürdőszobát a konyhával, és néha a szennyest a mosogatóba pakolnám be. De lassan-lassan belejövünk. Új szobát is kaptam, amelyet a saját ízlésem szerint rendeztem be. Maradt még pár doboz, de úgy döntöttem, hogy azt a jövő héten kezdődő gólyatábor után pakolom ki. Nagyon várom már. Szerintem klassz ötlet, hogy elmenjek táborozni idegenekkel, akik az idei tanévtől az osztálytársaim lesznek. És nem is tudom, talán még fiúk is lesznek ott, akik esetleg jóképűek, vagy valami. De csak reménykedem. J

Eljött a szombat. Már lázasan pakoltam a cuccaimat, ugyanis holnap gólyatábor! Egy cseppet féltem is, hiszen még nem ismerek onnét senkit. Este alig bírtam elaludni, forgolódtam az ágyban és gondolkoztam.

Másnap reggel szörnyű felfedezésre ébredtem. Fáztam, de amellett ki is vert a víz, és égett az arcom. A torkom fájt, megszólalni sem bírtam. Mikor anya bejött, megállapította, hogy valószínűleg megfáztam, és kimondta azt az egyetlen dolgot, amitől legjobban rettegtem:

-          Sajnálom, de holnap nem mész sehova. Beteg vagy, lázasan pedig nem engedlek el.

-          NEEEEEEEEEEEEEE!- ordítottam, már ha ezt annak lehet nevezni, ugyanis alig jött ki hang a torkomon.

Anya azt mondta, ne erőltessem meg a hangom, se semmim, és maradjak ágyban, majd ő hoz meleg teát, meg levest, és felhívja a dokit. Klassz. Holnap kezdődik a gólyatábor. Csak nem nekem. Amíg a többiek megismerkednek egymással, és összebarátkoznak, addig én itt fekszem, magányosan, elhagyottan, tök betegen. Amíg ők a tábortűznél ülnek, addig én a meleg csészémet szorítom, és kortyolgatom a fahéjas teát. Amíg ők barkóbát játszanak, gitároznak, amőbáznak, Activityznek, addig én a tv-t bámulom, és a távirányító gombjait nyomogatom, abban reménykedve, hogy találok egy nekem tetsző műsort, mely kellőképpen elvonja a figyelmemet leendő osztálytársaimról, és arról, hogy mennyire jól érezhetik magukat.

De csak vége lett ennek a két hétnek is. Meggyógyultam, ép vagyok és egészséges, és csak arra várok, hogy bevonulhassak új osztálytársaim közé, akik már valószínűleg ismerik egymást, mint a tenyerüket. Szuper.