honey_h_h blogja

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy aranyos kisfiú. Anyukája régen meghalt, így hát csak gonosz mostohája nevelte őt egy régi, öreg házban. Barátai nem voltak, így nagyon magányos volt. Éjszakánként mindig arról álmodott, hogy eljön hozzá egy jó tündér, aki majd teljesíti minden kívánságát. Reggel sokszor arra ébredt, mintha a tündér tényleg a szobájában járt volna...
Aztán egy hideg, téli estén, különöset álmodott.
Egy nagy tavat látott melynek a közepén rózsák nyíltak és a legszebb rózsaszálat egy rút boszorkány letépte és magával vitte, majd a kisfiút is megpillantotta és elindult felé. A gyermek kiáltani kezdett, majd futásnak eredt. Csak futott, futott egy nagy sötét erdőn keresztül, egyre csak beljebb és beljebb. Kiáltását senki nem hallotta, és tudta, hogy magára maradt. Órákon át bolyongott és mikor már azt hitte sikerült elmenekülnie, a boszorkány megragadta a vállát. Szegény fiú ijedtében elájult és mély álomba zuhant...
Reggel ijedten ébredt. Érzelmek kuszasága kavargott benne, (vajon most miért nem a tündérrel álmodott?)
Amikor pedig újra eljött az este, megrémült. Nem merte lehunyni a szemét. Miután napokig virrasztott, már annyira álmos volt és kimerült, hogy pillái magától leragadtak és nem tudta megakadályozni, hogy álomra hajtsa a fejét. Ekkor furcsa dolog történt. Ezen az éjszakán sem tündér, sem boszorkány nem látogatta meg, hanem egy angyal szállt le hozzá hófehér ruhában, mely kézen fogta és vezette egy csodálatos úton, ahol minden virágszirmokkal volt teleszórva és mindenki akivel találkoztak mosolyogva üdvözölte őket. Végül egy hatalmas cseresznyefa tövében pihentek meg, míg be nem sötétedett. A kisfiú ekkor felnézett az égre és egy fényes csillagot pillantott meg. Szólni akart az angyalnak, hogy ő is láthassa, de az akkor már sehol sem volt. A csillag viszont megszólította őt. Hogy mit mondhatott neki azt mi sajnos nem tudhatjuk, de a fiúcska másnap mosolyogva ébredt, mert végre minden álma teljesült és ezután az éj után már nem félt többé, hanem minden nap békésen aludt...

Eljött a nyár és ő olyan volt számomra, mint egy gyönyörű szép pillangó. Csak néztem ahogy repked a rét felett, minden tekintetet maga köré vonzva. És mégis belül tudtam ő csak az enyém...Ősszel az esők elkoptatták szárnyait és fáradtan menekült a virágok alá menedéket keresni de azok is elhervadva kókadtak a földre. Csak egy kis házikó volt az melynek ablakán berepülhetett és biztonságba húzódhatott a rossz idő elől. ott várta ki az újabb tavaszt, és mikor az eljött kicsinosította a házat cserébe a jó tetteiért. De a házikó többre vágyott ennél...már régóta magányosan ácsorgott az erdő közepén és senki nem lakott benne. Szerette volna ha a kis lepke nála marad, hogy vigyázhassanak egymásra. Ő viszont tovább szeretett volna repülni, kacérkodni a napsugárral, táncolni a felhők felett, édes virágok illatát magába szívni. Akkor a ház elengedte őt, de megígértette vele, hogy télen újra visszajön. És ez így történt minden évben. Mikor beköszöntött a hideg újra találkoztak...csak hogy a ház évről évre öregebb lett és több gondoskodásra lett volna szüksége. Mire a pillangó visszarepült év végére, addigra mindig egy kicsit jobban roskadoztak a falai. Az utolsó tél volt a leghidegebb. Süvített a szél és ő csak várt nyitott ablakokkal és ajtókkal...aztán egyik pillanatról a másikra a szél miatt becsapódtak a bejáratok és mire a lepke odaért már nem talált nyitva semmit. Sírva roskadt össze a ház előtt, aki látva kis társa fájdalmát maga is összeomlott...Tavasszal munkások jöttek és lerombolták a ház meglévő darabjait. A kicsi lepke csak nézte amint eltűnik a semmibe az egyetlen menedék mire valaha rátalált. Hiába jött a nyár, többé már nem tudott repülni. Már nem érdekelték a virágok, a felhők és a napsugarak...mert eltörtek a szárnyai amikor ráesett egy darabka üvegszilánk amit a szél sodort rá a házikó lebontásánál...

Amit tegnap megtettem azt megbántam, míg felkeltem,
holnap az fog fájni majd, amit kellene és nem tettem.

Két part között evezek csak dobálnak a hullámok,
felejteni nem hagynak a bennem maradt fullánkok.

Többé már nem álmodom, mert a valóságtól mást kapok,
nyitott könyv a szívem és az érzelmeim könyvlapok,
melyet kitépett az életem a reményeknek karjából,
és elsodródtak messzire szívem tengerpartjáról.

Egyre több a kevesebb, a kevés sokra nem elég,
mindenki azt keresi, hogy miben lehet menedék.

Ez a világ jelleme, nincsen csapatszelleme,
nem látják az emberek mindazt amit kellene.

Nem kellenek ígéretek és maszk mögé bújt arcok, nem akarok álmodni, ha nyitott szemmel alszok.

Ridegek a reggelek, hisz nem melletted ébredek,
új utakat keresek, de útvesztőbe tévedek.
Érzem még az illatod, közel vagy, de távol,
mikor azt üzened szeretsz, a szót veszed a számból.

Felejteni próbálok, de nem megy ez oly könnyedén,
egy helyben állok én, s te ott élsz szívem közepén.
Feladtam mindent, csak hogy újra lehess enyém,
mert te voltál az életemben az egyetlen remény.

Szemeidnek tükrében az érzéseim látom,
te voltál a mindenem és hiányzol belátom.
Suttognám, hogy szeretlek megállás nélkül,
ha mosolyogni látlak a világ is megszépül.

Ajkaimat simogatja minden éjjel csókod,
nincs a földön semmi sem mi téged nekem pótol.
De széttépte a szívemet a csalódásnak árnya,
nem kívánok mást csak mégegy csókot számra.

Üldöznek a gondolatok, mindenhol téged látlak,
nem tudnám a szerelmemet átnyújtani másnak.
Emlékeink szárnyain bármeddig elszállnék,
egymagamban sétálok, de mögöttem egy árnyék

mely azt mondja, hogy várj még! Nem lehet, hogy elmenj,
ha nem lehetek melletted, nekem semmi nem kell.
Lángba borult lelkem, de nem hagyod elégni,
én elvesznék a lángok közt, mert nem tudok így élni.
n

A boldogság egy múló pillanat,
melynek csak az emléke az, mi ittmarad.