Kavrakoz felé, mindig

D egy szál törölközőben lépett be a konyhába. Szorosan magára csavarta, puha melleit alig kitakarva. Próbált nesztelen maradni, mint mindig, ha újságot vagy könyvet böngészek.
Azt gondolja, megzavarna. Azt gondolom, ez a tompa nyomás olyankor bennem valami sértettség.
Amíg kávét tölt nekem, én csigavonalazva simogatom hasát. Hirtelen kést fog a keze. Mintha jósvonalaiból nőtt volna ki. Negédes vigyorral vetkőztet le egy túlérett narancsot.
- Találtam egy jót – kacsintok rá az olvasószemüvegen át, és ujjammal egy röpke hirdetésre bökök. – „Használtautó kereskedésbe, fiatalos, motivált férfi munkaerőt keresünk, ügyeletes pozícióba. Feltétel B kategóriás jogosítvány. Heti hat napon, napi tíz órát kell vállalni.”
- Sosem lehet tudni, neked találták-e ki – bök felém szigorúan a kés, majd egy laza csuklómozdulattal átcsavarodik a hirdetésen. – Narancsot kérsz?
- Talán később.
D visszakúszik a narancsos tálhoz, ami a mikró és a kenyérsütő gép között lapul, jó néhány gyűrött újságpapír alatt. A kést hanyagul egy húsvágódeszkába vágja, majd rám néz, és mintha nem tudná, hogy ilyenkor a hűtő tükröződéséből figyelem, rám ölti borvörös nyelvét.
Kihátrál, kivont nyelvvel, én csukott szemekkel követem.

*****

Hazaérve sáfrány és kakukkfű illat csap meg. A konyhában teljes a felfordulás: tucat félig használt fazék, meghatározhatatlan nevű és számú fűszeres üvegcsék és szétvagdalt kartondobozok felett ül egy sánta hokedlin, ütemesen kopogtatva a csonka lábbal a csempén.
A cserépkályhában lobog a tűz, aranysávot rajzolva végig a padlón D csupasz bokájáig. Feláll és az ölében dajkált tepsit a kályha fiókjába helyezi, majd ráfordítja a reteszt.
Csak néhány pillanatig gyönyörködtet a látvány. Aztán újra nyakkendőm szorításával foglalatoskodom. Hiába lazítom, nem használ.
- Hogy ment? – kérdezi gondolatban, mikor válla fölött rám villantja rókaszemeit.
- A főnök szadista. A dolgozók elégedetlenek. A pénz kevés. És amúgy sem feleltem meg – válaszolom gondolatban.
Kiengedi nyakkendőmet és a radiátor egy dobja. Fellélegzek. Így, hogy végre átférnek a szavak torkomon, szinte kiabálok:
- Szadista!
- Ne aggódj, az íze jó lesz – mosolyog, késsel kezében.
- Nem te. Mindegy is – fél karral magamhoz szorítom és lélektelen csókot nyomok szája sarkára. – Képzeld, ma majdnem bekaszniztak.
- Már megint?
- Igen, valami radikális békeforradalmár az aluljáróban. Olyan szövege volt, hogy megkaphatta volna ezt a melót is ma, helyettem – bökök fejjel nyugatra. Úgy sejtem, valahol arra jártam. Ma idegennek érzem magam a városomban. A házamban. Csak itt jó, a cserépkályha melegében, ölelésben, késsel a hátam mögött.
- Elmegyünk pénteken arra a hangversenyre? – kérdi hangsúlytalanul. Nyaki erein felgyorsul a vér lüktetése.
- Persze, amennyiben nem lesz addig munka.
- Helyes, ráérsz még egy hetet.
- Telnek a hetek – mondom gondolatban.
Szentimentálisan elmereng. Gondolatai csendesek, nem felel.

*****

Az ablakon beszűrődő zajhalmazból jobb fülcimpám kiragad három csecsemőbőgés szerű hangot. Mintha már tavaszodna.
Sokszor csak ülök itt és elképzelem, hogy az újsághalomba préselődő fejjel alszom, amíg D haza nem ér. Akkor arra eszmélek, hogy puskagolyó méretű csomókat masszíroz ki a vállaimból. A macskák elhallgatnak, a szomszéd rádiója elhalkul, valahol zongoraszólam hallik. Satie-t játszik egy görnyedező, vén asszonyka, petróleumlámpa fényénél. Élete utolsó taktusai. Békés nemtörődömséggel üti le az elefántcsont-billentyűket. Aztán az ernyedő harmónia feloldja a csomóimat is, és fejjel előre belezuhanok a kávémba.
Persze sosem tudnék itt elaludni.
D hazaér és megcsókol, megpucolja a gyümölcsöket, melyeket már előző este kiszemelt erre a célra.
A szomszéd felhangosítja a rádiót, és együtt hallgatja a ház az esti kabarét.

*****

- Kutya hideg van!- lihegem, amíg a kályha mellé levedlek magamról hét réteg pulóvert-kabátot. D némán bólogat, mint azok a műanyag kutyák, amik az önfeledten Balatonra tartó autók hátsó ablakain hátratekintenek. Üveges szemekkel.
- Remélem holnap már jobb lesz. A hideg nem is baj, csak ne essen több hó. Már tavaszodhatna.
- Mi lesz holnap? - összerezzenek.
- A hangverseny, emlékszel? Péntek, férjem-uram – akkor hív így, amikor óvódásnak néz. Tíz alkalomból tizenegyszer.
Szeretnék megint belemerülni valami tömjén illatú, bódító, sűrű melaszba. Teljesen elvágni a kapcsolatot a világtól.
- Az baj! – kiáltok fel hirtelen, mire legyűröm némaságomat.
- Ne mondd, hogy…
- Bekaszniztak! –hebegem.
- Azt hittem, csak majdnem – lassan eltorzul, és érzelmetlenné fakul a loknis fürtökbe keretezett szív-arc. Felkészül, hogy előadok egy fűnyíró használati utasítást. Méghozzá tükörfordításban mandarinról, amit egyáltalán nem beszélek.
Tehát rosszak az esélyeim.
- Tehát úgy… valami szóróanyagot kell csak osztanom… néhány óra… Igen… Nagyon meggyőző volt!.. Nem, pénz az… valami ételutalványt azért… Mert ezzel teszek valami jót a közösségért, ahol… Ez… igenis fontos…
Elmehetnék ezzel a beszélőkével akár politikusnak is, ha a telefonos operátor nem jön össze.
D úgy mered rám egy percig, mintha megöltem volna egy kedves, puha, fahéj illatú rajzfilmnyulacskát. Majd átgyúrja arcát és buddhai nyugalommal kezd szeletelni valami felismerhetetlenségig összefagyott zöldséget.
- Semmi baj – leheli felém. – Azt hiszem, azért elmegyek. Nem akarok egyedül lenni itthon.
Az ablakon beröppen egy pillangó.

*****

Egyedül ér az éjszaka.
Már a ház kiürült, D órákkal ezelőtt ment el. Tegnap hangverseny, ma valami más. Talán kerti parti, nem is tudom, mit mondott. Szavai elmosódtak az újságsorok között. Még érzem a parfümöt, amit akkor permetez finom ívű nyakára, ha kedvemben akar járni.
Csakis énnekem hagyta itt illatát.
A konyhában állok mezítláb. A sütőbe dugott fejjel veszek el a mákos rétes íz-orgiájában. Utolsó falatkák. Ha arra gondolok, hogy D ezt mind magának sütötte, értelmet nyer, miért nem maradt sok. Ha erre gondolok, a gyomromban kikelnek a zöldségbe bebábozódott pillangók.
Megint melegszik az idő. Néhány hete is csinált már ilyet, a langymeleg szellő bejátszotta kertünket, a házba is bekúszott a macskaajtón keresztül. Az időjós is tartós jó időt ígért. Tavasziasodást. Nem szabad azoknak hinni. Ezek a langymeleg szellők is szeretnek bolondot csinálni abból, aki hagyja. Hozzám hasonló, született bolondokból. Duplabolondot.
Most már nem hiszek neki. Mégis itt vannak a pillangók.
Belülről csiklandoznak.

Töltök magamnak egy liter kávét. Az írógépbe papírt fűzök, miután egy jól irányzott fúvással megszabadítottam az éves porcica-tenyészettől. Kimegyek.
Apám régi, zöld burájú olvasólámpájával térek vissza, majd a gép mellé állítom. Tökéletes fény csordul ki belőle, ömlik végig az asztallapon.
Olvasószemüveget viselek.
Az első leütés után tudom, hogy a pillangók csupán belső férgek. Hogy az illat nem nekem maradt itt.
Az első sor végén tudom, hogy levelet írok.
Az első bekezdés közepén még hezitálok, hogy csak kinyissam a gázt, vagy magamra gyújtsam a házat.

*****

Lassan fejtettem le róla magamat. Éreztem, hogy rázza valami, de csak a szemébe nézve vettem észre, zokog. Előtte még csak a tajtékot és a vágyat láttam párologni testéről, ekkor már a végső elkeseredés szagától dohosodtunk mindketten.
Ügyetlenül lecsúsztam róla. A csempén guggolva összegömbölyödtem és átöleltem görcsös lábait. Tudtam, hogy nem szabad semmit sem mondanom. Beszéltetni kell a csendet. A zokogást, mert az is a csend egy fajtája. Csak erre mertem gondolni Apró gyűrűket rajzolva cirógattam lábfején a pihéket.
Csak azt remélhettem, hogy észreveszi a tétlenség mögötti akarást. Szerettem volna, ha észreveszi. Talán egy imát is elmormoltam ezért. De addigra már több lett.
Felszisszenve huppant le mellém a hideg kőre és ekkor ocsúdtam fel, hogy már körmeimet vájom a beteg lábba. Kisírt arccal, némán ölelt át. Lassan rázkódó légzése is lecsillapult.
- Bocsánat – kérte gondolatban.
- Nem értek semmit – gondoltam makacsul.
Aztán a jégvirágokat kezdtem figyelni az ablaküvegen. Olyan formát rajzoltak, akár az élet. Pillanatokkal később el is tűnt az összes.
Úgy húztuk fel a nadrágokat, bugyit-szoknyát, pólót-inget, mintha vétkes elsőéves gimnazisták, tilosban járók volnánk. Az ilyen pillanat könnyen és hirtelen alakul tovább, valami egészen mássá.
Filmszerűen, a pillanatra várva felbőgött a fejünk felett egy altszaxofon, és lassú, rebellis jazzt, kezdett szórni a ház falain át.

- Holnapra behívtak egy interjúra – búgtam felé a vajas kenyerem mögül.
- Pompás – rezignálta, majd még egyszer, mintegy csilingelve: – Pompás!
- Igen, igen… igen, igen-igen… Hát… Laura majd túléli… Vissza kell mondjam a holnapi ételosztást. Amúgy sem igazán érzem én ezt.
- Pompás. Ne légy hamis!
- Igen, igen… azaz, nem is lennék hamis, azt hiszem, csak úgy tűnik nekem, eltörpül a tenni akarásom az övé mellett. Tűz és jég vagyunk, mondhatni.
- Aha. Ideadnád a kést?

*****

Hirtelen önt el a napfény melege. Ki kell bóklásznom az álmodásból.
Kulcscsörgés és csoszogás szűrődik be a konyhaajtó alatt. Mikor felemelem fejemet, már itt áll mellettem. Csípőre tett kézzel, újra a szigorú óvónő. Mégis tétovázik az intéssel. Kezeim öntudatlanul keresik szemüvegemet. Először arcomat, majd az asztalt tapogatják.
- Mit keresel? – hallom erőtlen hangját.
- Mit keresek? – felelem gondolatban. Úgy tűnik újra nem hall engem. Próbálok visszaemlékezni arra, amit nem találok. Próbálok emlékezni. – Mit keresek itt?
- Elaludtál a konyhaasztalnál ülve – válaszol a kimondatlan kérdésre, mintegy magának beszélve. – Régen nem csináltál effélét – Azt hiszem aggódnom kellene a hangsúlyok miatt. De miért is kéne pont a hangsúlyokra figyelnem? Egy álom? – Sikerült írnod valamit? Hiszen… hiszen egy év telt el azóta.
Azóta, hogy nem írtam.
Bólintok. Ekkor már biztosan hallom hangjában. Hallom az elfojtott sikolyok összetörtek és most szélcsengőként csörömpölnek. Egy olyan nővel élek, aki elfojtja a sikolyokat? Aki csak előttem nem lehet őszinte? Mikor kényszerítettem ebbe?
- Végül is, egy éve várok erre – suttogja, amíg az elmosott késeket a fenyőtokba süllyeszti.
Nem felelek. Mint néma kőszobor, amit emberi akarat késztet máshová nézni, fordulok az írógép felé. Mikor meglátom, hallom, ahogy bennem is összetörnek. Nem sikolyok. Egészen sok minden. A befűzött lapra egyértelműen nem próbáltam mélyebb gondolatokat felírni.
Annyi sincs rajta, hogy smafu.
Üres.
Bal kezem következő önkéntelen mozdulatához hozzám húzza a női csípőt. D épp kezéről törli le a mosogatólevet, habot.
- Na, mit írtál? – kérdi már saját, langyos bársony hangján.
- Semmit. Viszont hétfőtől egész jó beosztásban fojtogathat a nyakkendőm.
- Na ne?! A tegnapi?
- Mondom.
- De mégis, mi leszel pontosan?
- Valami koordinátori munka egy meteorológiai laborban.
Elkerekedett szemekkel néz rám. Azt várom, hogy valami viccet ejt el, vagy legalább a képembe röhög. Két kezével kidörzsöli szeméből az elmúlt hetet, hónapot, kitekint az ablakon, majd lecsukott szemhéjak mögül annyit nyög, megjátszott sértettséggel:
- Szóval te is beállsz a hazugok közé – és felkacag.

Az illata is miattam van itt.
És telnek a hetek, évszakok.

 Szél mind a kettő. Hasonlóan kanyarítják a sziklák éleit, egyformán kapják fel az ember fejéről a kalapot, ugyanúgy forgatják meg ősszel a tölgyleveleket. Az egyik szél mégis városba való: paneltömbök közt szlalomozik, villanypóznák mellett cikázva nyalja az eldobott cigarettacsikkeket. A másik hegyekben fogant, mezőket kócol össze, mérföldeket száll préda nélkül, országutat söpör tisztára, és csak néha, pár napra pihen meg egy-egy város paneltömbjei közt, eljátszva a másik széllel.

 Férfi szalad pesti kereszteződésen át. A csípős februári éjjel pirosra csipkézte szeme alját és borostás állát. Néhány utcánként dühösen megvakarja orrát, vagy kiköp a járdaszegélyre. Hátraröppen mellette jó néhány autó, kuka, éjszakába tapadó fekete macskakő és kapucsengők, cégérek húznak el hosszú arca fölött és fények záródnak egyetlen pontban, messze mögötte, megnevezhetetlen és elmosódott sarkokon, mire megáll néhány másodpercre, hogy kifújja magát.
Rövid szöghaját a dér és az izzadtság homloka elé nyalja. Nézi saját leheletét. Percekig csak azon mereng.
 A férfira gondol, aki mögötte kilépett a kocsmából, és a másik irányba indult el. Az első vonatra akar gondolni, de nem tud visszaemlékezni, hánykor és honnan indul. Arra a rövid és nyers beszélgetésre gondol, ami még ott csengett füleiben.
- És ő boldogul? – hallotta cserzett hangját.
- Boldogul – aztán nevetett a kifejezésen. Keserűen, füstösen.
- Akkor jó.
- Csak nehogy felvedd. Mégis miért ne boldogulna? Kell boldogulnia? Mihez viszonyítva, az Istenért?! – csattant fel. Csontos kezével szájához emelte a cigarettát, de nem szívott bele. Szeme ingerülten cikázott a másik vállain. – Esélye sem volt, bármikor is boldogulni, ha… itt voltál –kényesen ügyelt kerülni a mellette szót.
- Néha azt remélem, el is felejtett mindent.
- Néha úgy is tűnik – felelte hidegen, a borostái közé túrva.
Most mégsem lehetett úgy. Idegesen kocogtatta üres poharát.
- Remélem, most nem szúrod… úgy el… a dolgaitokat.
Meglepettnek látszott a másik. Szinte értetlenül húzta fel szemöldökét. Aztán meg csak úgy, foghegyről odavetette:
- Esélyem sincs.
 Pontosan kitapintotta a szavak mögötti tartamot. Kezét ujjanként fejtette le poharáról. Szerette volna megütni. Úgy istenigazából. Kérdés bukott ki belőle, bár a választ jól tudta:
- Első vonat?
Néhány pillanattal a szél gyengéd sóhajtással arcába kapott.

 A férfi próbálja összeszedni maradék hidegvérét. Utcanevek és épületek képei hullámvasutaznak agytekervényein. Meglepődik saját tehetségén, mikor a megfelelő magaslatra ér a megfelelő utcanév és kép. Legalábbis reménykedik benne, hogy az. Újból alagúttá szűkül az őt körülvevő világ, hátraszáguldó, összemosódó, amorf képekkel. Nem is érzékeli azt a néhány kóbor fiatalt vagy hajléktalant, akik ilyenkor a gyéren megvilágított utcákat róják, és akikből néhányat majdhogynem felöklel.
 Próbál visszaemlékezni a másik arcára. A hosszú, kopott ujjakra. A mély homlokráncokra. A cserepes szájra. Próbál visszaemlékezni a koszos ingre, ami viselt, a szeme járására. Próbál visszaemlékezni, vajon gyűlöli-e azért, amit most tesz. Csak annyit érez biztosan, hogy a nő inkább nézné végig, hogy felszáll a vonatra újra, minthogy így kikerülje a találkozást. Azt inkább elviselné.
 Az ajtót nyitva találja, és a lépcsőket gyorsan maga mögött hagyja. Csak miután már a száznéhányat lejjebb tapos, jut eszébe, hogy a lift alighanem működik. Éppen azon az emeleten áll. Behúzza a pirosra festett ajtót és megnyomja a húszas gombot. A szűk tejüvegcsíkon át a fények lassan vánszorognak lefelé, azt az érzetet keltve, hogy menekül előle az idő. Füléhez szorítja zsebóráját, és zavaros igyekvést hall a szerkezet pergésében.
 Egy pillanattal érkezés előtt fel akarja tépni az ajtót.

 Mire a tetőre ér, mintha világosabb fodrokban játszana a felhőporos ég, mint néhány perce. A mélységből talán hintanyikorgás hallatszik. Nincs a világon semmi más, csak ez a nyikorgó, búsan nyögő hinta.

 A nő cingár, fiúsan magas, egyenes tartású. A tető sarkán áll egészen, a hinta irányába tekinthet. Érzi a férfi jelenlétét, de csak sokára mozdul. Nem is igazi mozdulat ez. Fejét enyhén oldalra biccentve, alig észrevehetően fordít csak arcán, mint aki fülel valamire.
 A borostás képűnek egészen kifut fejéből a vér. Némán nézi a nő vádliit. A sztreccses anyag tisztán láttatja az izmok feszülését. Rémleni kezd előtte, miért csinálja. Miért mászik magasra, házak peremére, tetőkre, hidakra. Aki nem ismeri magán a tériszony tüneteit, talán egyáltalán nem értheti meg. Az iszonyt, ami a lefelé húzó vágy torzultságából fakad. Amitől úgy megszédül az ember, hogy legjobb erejével felvértezve kell ellenállnia. Küzd a húzó érzéssel, fogódzkodót keres, karmol, körömszakadtig kapar, várja a végét, ami sosem jön el, amíg odakint áll. Az iszony belülről tépi.
 De a nő ott áll, élőszoborként. Hetente már egyre többször, minél magasabbra, és küzd ellene, mint a heroint, úgy fecskendezi magába a kéjes iszonyatot.
 Mit tesz most a borostás képű? Ezt kérdi ő is magától. Szinte az ő beleibe is áthatol az iszonyat, szeretne kapaszkodót keresni. Ismeri a nőt, a férfit. Ismeri jól mindkettőt. Mint egy kiváló olló két tökéletes pengéje olyanok, és képtelen megfelelően összeilleszteni őket. Pár másodpercig képtelen arra is, hogy belássa, ezt senki és semmi sem tudná megtenni. Ettől aztán mégsem nyugszik meg. A finom vonalú nőt nézi, az ellazuló vádlikat nézi. Olyan abszurd, ahogy megtörténik, hogy egyszerre fel sem foghatja.
 A nő derékból és vállból csavarodva, félig hátrafordul. Elnéz a borostás válla fölött, kerüli tekintetét.
- Na, látod, nem változik a természete.
Aztán a férfi szemébe néz hosszan. Kendőjét megigazítva, száját eltakarva átveti a vállán. Játék nélküli farkasszem lebeg köztük, mielőtt megtörténne. A borostás megint érzi, hogy valamerre elnyúlnak az idő szálai. A nap sápadt fátylat von a női alakra. A férfi megadja magát, az ellazuló vádlikra süllyeszti tekintetét. Egyetlen szívverése sem marad ki.
- Mélység nekem az a vándor. Végtelen mélység, öregem.

 Azzal pillanatra lábujjhegyre emelkedik, sóhajt és a kilégzéssel megpördülve ellép. Elindul a borostás arcú felé. Könnyeden leszorítja arcáról érzéseit, csak egy vékony száj remeg meg a kendő takarásában.
- Magasabbra akarok menni – mondja erőteljesen, azzal eltűnnek a lépcsőre vezető vasajtó csattanásában.

 A Nap már a tízemeletesek peremét harapdálja. Régen elindultak az első vonatok.

A szemén mára rondább lett az árpa. Tudom, tegnap is hiába szóltam rá, hogy borogassa, vagy kenje valamivel. Pedig Babette asszony füvesüzlete itt van tőlünk egy háztömbnyire. Áporodott szaga van, megcsap, ahogy lelöki magáról a takarót és hirtelen mozdulatokkal tápászkodik fel, húz nadrágot, bújik papucsba. Minden ott van a lábánál, ahol levette. Ekkor látom.
- Riviér, a szemed!
Nem felel. Színpadiasan legyint és átnyargal a fürdőbe. Hallom a csobogást, a lefolyó lassú csorgását. Még egy korty kávé, aztán utolsó erőfeszítéseket teszek az ölemben fekvő keresztrejtvény három megfejtetlen szavára. Függőlegesen [Őrség]: S_A_SA. Vízszintesen [Összeszorít]: _A_UZ, valamint [Ruha]: _E_.
Riviér tovább tisztálkodik. Összecsapom ingerülten az újságot, kiszaladok még egy feketéért. Ahogy a konyhában cukrot kanalazok, sikeresen feldöntöm a cukortartót és a kristályszemek szétszóródnak a zoknimon. Lenézek és észreveszem, hogy lenn a sliccem. „A mindenit!”
Türelmetlenül kopogtatok a mikró üvegén, amíg zúg, hallgatom a csobogást, majd még langyosan látok kávémhoz. „Sosem fog elkészülni, sosem!”, morfondírozok. Nem is tudom, hirtelen melyikre értem. A kávé túl édes lett. Visszavonulok a félhomályos szobába és félrerántom a függönyöket. A rádió, ami ébresztésre volt állítva (félreállítva), a „Crinon Wood”-ot kezdi játszani. A fény szinte marja a szemeimet. Megfordulok és a plakátokkal teleaggatott falat mustrálva várom, hogy a lila, piros és sárga körök eltűnjenek retinámról.
 Csobog a víz. Unalmamban megfeledkezem a félhideg kávéról, bár kezemben marad, fel-alá járkálok az alig 10 négyzetméteres szobában, dúdolgatva a dalt, aztán a szekrényrendszerhez lépek. Két fiók egymás alatt (felett). Kihúzom a felsőt. Ide „rejtette” a harmadik lakó régi füzeteit. Elfordítom a többin, és lapozgatni kezdek egy smaragdzöld borítójú papírtömböt. Versek, 2005-2006-os datálással. Versek öt-hat évvel ezelőttről. Bele-bele olvasok, és helyenként szinte felkacagok. A harmadik lakó szárnypróbálgatásai voltak ezek még. Kissé avantgárd, kissé posztmodern behatásokkal viaszozott szárnyak próbálgatása. Nyilván ő is nevetne rajtuk, de valami ragaszkodás az emlékeket őrző tárgyakhoz mindenkiben megvan. „Még benned is”, dünnyögöm magam elé.
Visszapakolom a füzetet, begurul a fiók és kihúzom az alsó fiókot. A pillanat törtrészére megbénulok. Ugyanaz a tartalma? Füzetek. Ugyanazok a füzetek. Talán az elmém tréfája. Meggyőződök, hogy az alsó fiókot markolja kezem, majd kihúzom a felsőt. Szuvenírek és képeslapok és kerámia oroszlánszobrok (avagy szuvenírek). Visszacsúsztatom. „A mindenit!”
Leteszem a hideg kávét a polc üres fokára és töprengve forgok körbe. Ha nem lennék fenemód racionális, az univerzum hibáját kutatnám. Sőt, úgy érzem, azt kell keresnem. Mintha most néhány pillanatra az érzékelésem is más lenne. A szoba sokkal tisztában tárul elém, a tükröződő felületek többet láttatnak, az egymás mögötti tükrökben pedig hosszabban vélem látna a végtelen tükröződéseket, mint máskor. A szemem is idegen fénnyel csillog. Meg kell ráznom a fejemet. „Csupán egy láncreakció indult be, amit az indított el, hogy nem vagyok elég éber. A képzeletem játéka. A szemem pedig hozzászokott a fényhez” – vezetem le magamban. Azért a hideg kiráz…
- Ez jól el lett cseszve! – Riviér a kanapén fekszik, ölében a kinyitott rejtvényfüzet, felöltözve, nyitott sliccel.
- Mi?
- A rejtvényed. Figyelj csak: Ruha, annyi, mint MEZ. Ritkamód zavaró, hogy egyszerűen ruhaként definiálja ezt egy keresztrejtvény. Ritkamód… Összeszorít, azaz SATUZ. Na, nekem ebbe is lenne belekötnivalóm, basszák meg! No és mi jön ki így az őrségre?
Az agyam nem akarja összeilleszteni a darabokat. Riviér könyörgő megvetéssel tekint rám:
- STÁZSA! Érted ezt?! STÁZSA! Egyszerűen kihagyták azt a fránya R-t! – úgy mondja, „rö”, szinte haragos erre a hangra – Nyavalyások szerkesztik már ezt…!
- Riviér, a szemed.
- Jól van, jól van, lemegyek… Az univerzum nem old meg mindent magától, mi? – kabátját veszi a bejáratnál, a kulccsal zörög a zárban.
A kávémért nyúlok. Hideg és keserű.
- Riviér!
- Mi…?
- Slicc!

Vetkőzni akart, F is vetkőzni, de ő kevés ruhafosztással is meglett volna. Nem úgy P. P vetkőzni akart, ruhát és gátlást is, emlékeket és azt a szorongató, maró érzést is, bár azt mintha a vakbele és szíve közötti tájékról kellett volna kitépni. Erre gondolt, míg F a melltartóját kapcsolta ki. Aztán úgy tűnt nem tud mindent egyszerre levetni, így viszont koniec volt az egésznek. Ellökte a fiút, és zoknit húzott gyorsan („milyen különös – villant át agyán -, hogy a zoknira már volt idejük”), belebújt cipőjébe, és kisvártatva a Dohány utcában koptatta annak sarkát. Itt hozta csak helyre melltartóját, s kitapintotta nyakán a verőér környékét, nem sebes-e. Nem érezte, mindenesetre feljebb gyűrte sárga-fekete mintás kendőjét, mit sálként használt még tavasszal is.

Nemigen volt célja, amit elérni akart, a koszos, fekete budapesti utcákat addig rótta, amíg úgy nem érezte ismeretlen bolygón jár, és a látkép minden bosszúságot kimosott fejéből. Magában egy ideig Saint-Exupéryt idézgetett, aztán arra lett figyelmes, hogy elfelejtette miért vágott bele utazásába a kis herceg. Fogalma sem volt a miértekről.

Nevezzük a helyet a huszonegyes számú utcasaroknak. A tábla olyan magasra lett kihelyezve, hogy P nem igazán tudta kivenni az utca nevét. Alatta színes éjjel-nappali szuszogott, éppen műszakváltás volt, szürke kockás kabátban őrizte az ajtót egy szakállas öregúr. Alig észrevehetően biccentett P-nek, aki erre zavartan elkapta pillantását és szemközt, nagyapa kékes alakján állapodott meg. Eltört benne két hét után az a valami, amit emlegetni szoktunk, miután kilenc tétova lépést tett a huszonegyes utcában, a macskaköveket bámulva. Szépen, csendesen ült le a járdaszegélyre, egyenes háttal, ahogy azt egy kisiskolástól várják csak el. Aztán sírva fakadt.

P anyja egyébként úgy közölte két hete a hírt, mintha a vacsorát jelentette volna be. P családjában pedig mindig így fogadták a halált, ha zörgő fekete vaskabátjában bekopogott egy szobában. Tulajdonképpen mindenki borzongott, hányingere volt a tettetett beletörődéstől, hogy nem fejezhették ki kétségbeesésüket őszintén, és mindenki valaki másra várt, hogy megtörje ezt a csendbe erőltetett, steril gyászt. Idővel aztán mind elfelejtették, mit is éreztek valójában.

Miután az esti szellő és nagyapa szelleme felszárították arcáról a sós, csípős könnyeket, P kipirult bőrrel és szemekkel felállt. Remegtek lábai, ahogy azokat nézte, majd a dinnye nagyságú tócsát a macskaköveken, amivé bánata összefolyt. Korántsem könnyebbült meg, inkább csak az érezte, mekkora is valójában ez a súly. Mosolygott, ahogy nagyapa szellemét nézte. Úgy tűnt átkarolja őt. P elővett egy rongyosra használt papír zsebkendőt övtáskájából, ami lazán lógott bal oldalán, kicsit megtördelte, és kifújta bele orrát.
Hirtelen ismerősebb lett neki a huszonegyes számú utca, bár a pontos, valódi nevét még mindig nem tudta, úgy rémlett viszont, egy kedves pince is akad benne. És valóban, alig fél percbe telt megtalálnia az egyébiránt precízen elrejtett kocsmát, szinte csak egy zug volt, egy szokatlanul vékonyka és alacsony vasajtó két garázs között.
Lebicegtek ketten a lépcsőn, úgy mint régen bicegtek, és P-nek eszébe jutott végre, mikor járt itt. F mutatta neki, afféle titkos, titkolt kegyhelyként, valóban kevés vendég jutott egy estére, szűk is lett volna a hely többnek. A téglaboltívek miatt az volt a meggyőződése, hogy régen borospince lehetett a kocsma helyén, a kocsmárosnak pedig az, hogy P alighanem bolond. „Hiányzik egy, vagy több kereke.” P mosolyogva tekintett körbe és motyogott pár szót magában. Persze, nem is magának, de ki tudhatta ezt? A nyakigláb, vézna fiatal férfi, aki hullámos ritka vörös hajzata mögül csak lopva tekintett felé, a legkevésbé gondolta így. Úgy hitte, a kocsmárosnak beszélt, de ez is csak tudat alatt fogant meg benne, a másodperc törtrészére. A rőtszakállú, nagydarab ír fickó még csak fel sem pillantott pipája alól. Nem úgy egy vastag keretű szemüvegben ülő, alighanem parókás nő (jegyezzük meg: Kleopátra stílusú), aki vészesen közelített a nyolcadik X-hez, sminkje és öltözete viszont arról árulkodtak, ezt igencsak szeretné lejjebb tagadni. Előretolta tört orrán szemüvegét, úgy tapasztotta szürke szemeit a lányra. Pontosan úgy vélekedett, mint a pult mögött tétlenkedő, zavarában már tiszta korsókat törölgető kopasz kocsmáros.

Hogy jobban megértsük, milyen nosztalgikus, sötét érzés-rémek tépték P-t, a csonthús tartamban mélye belül, talán halk hegedűjátéknak kellene a kocsma csendjét betöltenie, de nem így volt. A hegedű katartikus monotonitása csak P szívében szólt, amikor nagyapa üres tekintetébe mélyesztette sajátját.
Miután rendelt, a pulthoz közeli, fallal elválasztott boxba támolygott, és leült egy kopott, itt-ott kiszakadozott vörös bőrfotelbe. Úgy találta, legkényelmesebb, ha felhúzza lecsupaszított lábait, a fotel ép részét taposva. Nagyapa szelleme rosszallásának jeleként halántékára helyezte nyújtott mutató- és középső ujját, fejét lehorgasztotta, így előrebukott hosszú, kék-ősz haja. P töprengve nézte szellemnagyapát. Iszonyú erővel próbálta felidézni utolsó közös estéjüket. Egyetlen dolog, ami haloványan derengett neki az volt, hogy ropogott a tűz. Hogy a nyaranta, megszokásból gyújtott és körbeült tábortűz volt-e az, nagyapa hátsó kertjében, vagy a kandallóban napestig lobogó lángok lettek volna, azt nem tudta eldönteni. Talán én jobban emlékszem néhány mozzanatra, hiszen együtt látogattuk meg aznap nagyapát.

Emlékszem, a nagyszalonban, a régi, kabátos szekrényben találtam búvóhelyet. P volt a hunyó, nagyapa is részt vett a játékban. Nagyon fáradt voltam, de örültem, hogy csak miattam csinálják, P már régen kinőtt a hasonló gyermekjátékokból.
Magamra húztam a nyikorgós szekrényajtókat, csak annyi részt hagyva, hogy ha közel hajolok, könnyedén végigtekinthessek a termen. Dohszag volt, tömény dohszag, ezt kedveltem leginkább nagyapánál. Két bolyhos télikabát közé nyomtam magamat, ahogy meghallottam P lépteit. Mézédes hangján szólongatott. Hátrébb húzódtam és számra illesztettem jobb kézfejemet, mintegy lakatként. Nevetni volt kedvem, a bolyhos kabátok pedig hosszú hajamat kellemetlenül arcom elé rendezték. P kihuzigált néhány széket, állólámpákat mozgatott talán, aztán elhaltak a zajok. Vártam, majd alighanem elbóbiskoltam.
Mikor feleszmélte, nem igazán tudtam, hová kerültem. Nagyapa fojtott hangjára lettem figyelmes, aztán P-jére. A vékony résen át kémleltem ki. Az asztal fölé görnyedő nagyapa szigorú szemekkel meredt P-re, aki sápadt volt a dühtől. F-ről volt szó.
- Talán tényleg azt képzelted, hogy egy ilyet engedünk a családba? Mit képzelsz te? – sziszegett nagyapa, az erek kidomborodtak rángó nyakán. Szemei úgy vöröslöttek, mintha valódi láng táncolna szembogarai körül.
- Mit képzeltem? – dadogott a nővérem – Talán reménykedtem, hogy megbízol, legalább te bennem… és előbb megismernéd és…
- A szemem elé ne kerüljön az a… - igyekezett a legenyhébb szót keresni, nyelvét csattogtatva – korcs! – fújta ki végül.
P-n látszott, hogy amit eddig nagyapáról képként felépített, az most kártyavárként omlik össze benne. Pillantása, ami eddig nagyapa két keze közt ingázott, most az előtte heverő, üres vizespohárra süllyedt. „Üres, akár a szavaim”, gondolta.
- Kaphatnék egy kis vizet, nagyapa? – hebegte, alig hallhatóan. Olyan sápadt volt már, akár a porcelán. Ajkai cserepesnek tűntek. Nagyapa felállt, ügyelt rá, hogy egyenese maga elé meredjen, majd a következő két szót sziszegte fogai közt, mély közönnyel: „Miért ne.” Miért ne. Két egyszerű szó. P pedig érezte a gyomrában a kártyapakli rosszízű fortyogását. Aztán csendesen a fehér asztalterítőre ejtette fejét, és elájult.

Rosszabb estéken hajnalig nem tudta lehunyni szemeit, nagyapa halála óta. Ha lehunyta, csupán megvető, üres tekintetét érezte magán. Mint akkor, a kocsmában is.
Bosszúsan pillantott a pult irányába, a magas, kopasz férfire, azon morfondírozva, mikor hozza már ki, amit kért. Fejenként három deci, hűs Cserszegi. A kocsmáros nem értette, kire gondolt, másik fej gyanánt, ezzel csak erősödött az a gyanúja, hogy a lány bolond. Végül mégis két pohárral érkezett az asztalhoz, édes fehér borral.
- Kösz’ – morgott P – Hozna még egy üveggel is? – majd látva a kopasz értetlenségét, hozzátette – El fog fogyni, hamar.
Valóban hamar elfogyott, bár nagyapa szellemének hiába akart tölteni. Egy óra se pergett még le, mire az üveg utolsó cseppjei következtek. Nagyapa szelleme nem ejtett egy szót sem, csak nézte őt, ahogy az utolsó kortyokkal szenved. Nem esett már jól neki, inkább volt pocsék az érzés, de leginkább azért, mert egyedül kellett innia. Kicsit olyan volt így, mint bárki más, hús-vér szerzettel lenni. Látása fátyolosodott, csak nagyapa szigorú arcvonásai nem fakultak.
- Mégis mit akarsz még? – kérdezte P olyan együgyűséggel, mintha lényegtelen lenne a válasz. Pedig nem volt az, csakhogy hiába várta, nem érkezett. Kiitta hát szellemnagyapa poharát is. Nagyapa csendjében és szúró nézésében mégis válaszra lelt. Mint gyerekkorában, mikor a hangyák égetésével értette meg az élet fontosságát.
Eddig nem értette, mi szülte benne meg ezt a végtelen fájdalmat, amit kártyalapoknak vélt. A semmibe torkolló kapcsolata, úgy tűnt nagyapja semmijébe torkollik. És nagyapa semmije a halálával lett igazi átok, teljes semmi. Olyan mély, feneketlen pokolnak érezte a hármat együtt, amiből sosem kerülhet ki, és hiába próbálta kigubancolni a szálakat, önmagában, attól csak sokkal nagyobb hálóban találta magát. Rájött, hogy ez az egyetlen közös dolog létezik poklaiban, poklában. Ő maga.
És ezzel a felfedezéssel, mintha elvágta volna a monotonul szóló hegedű űr-húrjait, úgy vélte, négykézláb volt eddig, s két lábra állhat már. Mert felfedezte, csak azt nem sejtette, hogy nem értheti meg. Felállt, fizetett, otthagyta szellemnagyapát, és felvágtatott a lépcsőn.
A homályos körvonalú utcákon nehezen igazodott már el, az időérzete is elhagyta, csak abban volt biztos, hogy a tömegközlekedés ilyenkor döglődik. Ezért mégis gyalog próbált eljutni F-hez. Mikor húsz perccel később már reményvesztetten rohant, újra kisírt arccal saroktól sarokig, egyszer csak ismerős helyre jutott.
- Ne… - lehelte, ahogy a huszonegyes számú sarkon a stoptábla póznájába kapaszkodva igyekezett kifújni magát. Alig száz méterre volt a kocsmától, ahonnan indult. Ráemelte a szakállas, idős úrra könnyes tekintetét, aki úgy tűnt még mindig ott őrzi a boltot. Órákkal később talán. Úgy döntött, muszáj segítséget kérnie, száraz ajkai nehezen mozogtak, amíg elmondta, hová akar eljutni. Az ősz szakállú úr viszont, aligha volt segítőkésznek mondható, csak a torkát köszörülte, nem is nézett a lányra. P úgy érezte, talán halkan, és nem elég érthetően beszélt, ezért felemelte hangját és másodjára is belefogott mondandójába. Még annyit látott, hogy hátrébb lép előtte a szakállas öregúr, alig észrevehetően biccent, majd mintha valaki elkapná a karját…

F mellett ébredt, és úgy fájt a feje, mintha satuval nyomták volna egész éjjel. F jóságosan nézett rá, alighanem már órákkal előtte ébredt. Első gondolata az volt, hogy napok óta alszik.
- Mi történt? –kérdezte nagy nehezen.
- Fogalmam nincs. Egy delikátesz előtt találtalak meg, miután úgy elszaladtál az este – szavaiban az a fajta bizonyosság volt, amit keresett, és ami elől menekült is P.
- Sajnálom. Megtennéd, hogy…

F ágyában ébredt. A feje úgy fájt, mintha kavicsokkal lenne tele, amik ide-oda gördülnek, ahogy mozdít rajta egyet. Az órára sandított, de nem tudta kivenni, mennyi az idő, ezért szemüvegéért nyúlt, de az nem volt az éjjeli szekrényen. Amikor visszafordult az óra irányába, nagyapa körvonalait vette ki a fényben, ami az elhúzott függönyök mögül ömlött be.
- Mit akarsz még tőlem, nagyapa? – kérdezte.
- A fiú szólt, hogy itt vagy. Aggódtunk miattad tegnap óta – nagyapa körvonalai olyan valóságosak voltak, mint a saját kézfején kitapintható, lüktető erek.
- Az este… - P fejében vad sebességgel rendeződött a valóság. Mintha a köveket ez felzavarta volna, mart bele a fájdalom...

Otthon ébredt utoljára, a nővérünk ágyában. R ájtatos pózban térdelt mellette, én a hintaszékben nyújtózkodtam éppen. Sokáig nem szólt semmit, csak zokogott. Összegömbölyödtem, majd odaosontam én is. Szerettem volna megnyugtatni.
- F keresett – bújtam közelebb, párnába rejtett arcához. Ő csak zokogott tovább, mint aki sosem készül abbahagyni. Teljesen eláztatták könnyei a párnát, mire sikerült megerőltetni magát. Rám tekintett szomorú, de még így is vágyakozó barna szemeivel, majd fülemhez hajolt, és két egyeszű szót lehelt bele. „Többé ne.” Három hülye szótag, amibe idővel ő maga rokkant bele.