Csak így vagyok képes szeretni õt

Csak így vagyok képes szeretni õt

Azon a napon is esett az esõ, mikor utoljára láttam õt. Forgatókönyszerûen folyt a találkozásunk. A megszokott veszekedés, részemrõl ajtó csapkodás, duzzogás, lehordtam õt mindenféle nemtörõdöm, figyelmetlen, ügyetlen, öntelt senkinek és õ csak nézett rám. Szemei tele voltak haraggal. Szinte éreztem a tekintetébõl felém áramló késeket, ahogy belém csapódtak és még meg is pördültek bennem a legfájdalmasabb pontokon.

Nem volt igazam, de õ hallgatott. Mindig dacolt velem, de most hallgatott. Mélyet sóhajtott és lemondóan legyintve becsukta maga mögött az ajtót. Nem akartam, hogy elmenjen, de éreztem, hogy nem lettem volna képes semmivel sem visszatartani õt. Õ maga kérte a meghatározott idõtartamos áthelyezését.

Bár tudtam, hogy nem volt végleges a távozása, hiszen csak kölcsön adtam õt, mégsem viseltem el, hogy õ maga kérte ezt. Ezért cirkuszoltam vele. Meg akartam mutatni neki, hogy nem fog hiányozni egyetlen pillanatig sem. Hogy egy elhanyagolható munkaerõ, akit bármikor képes voltam helyettesíteni. Pedig nem így volt.     

…

Ma ismét láttam õt. Hívtam, s õ jött. Nem volt igazán szükségem a segítségére, de számomra nem volt elég belõle a tegnapi pár perc, amikor beugrott egy halaszthatatlan üggyel. Vidám, felhõtlen tekintete teljesen átitatott. Évek óta a napon száradó szivacsként ittam magamba a belõle sugárzó, lelkemet tápláló mannát. Mellettem sosem láttam õt ennyire boldognak. A közös múltunk, amelyet sosem zártunk le igazán, a mostani állandó agresszív viselkedésem vele szemben… a napokkal öltem meg benne a fényt.

Tudatosan fojtogattam õt. Azt akartam, hogy szenvedjen, amiért nem akart akkor úgy lenni az enyém, ahogy azt én akartam. Szeretett engem. Mégis elhagyott. De a sors idõvel ismételten felém irányította. Csak másként. Bár lehetõségem lett volna megvétóznom a szerzõdtetését, mégsem tettem. Akartam, hogy ismét mellettem legyen.  

Ma pedig ismét egy teljes napot töltött mellettem dolgozva. Éreztem az illatát, olykor meg-megérintettem õt, kívánhattam a közelségét. Azt akartam, hogy mindenhova kövessen engem. Finom iróniával tûzdelt szavai és olykor gunyoros megjegyzései is csak tovább csigázták érzékeimet.

Gyönyörû nõ volt. Én ültem, õ pedig karnyújtásnyira álldogált tõlem, miközben néztük az általunk kidolgozott reklámfilmet. Így észrevétlenül, többször végigpásztázhattam õt szemeimmel.

Hosszú, vörös haja szétterült vállain, fekete, mindent rejtõ, lenge blúza túl visszafogott volt számomra, de az ahogy a térdig érõ, fehér szoknya feszült idomain és a fekete magassarkúba bújtatott kecses lábai igazi gyönyört okoztak számomra. Fantasztikus volt, ahogy régen körbefont velük, s úgy ölelt! Kényszert éreztem arra, hogy megszorítsam izmos vádliját.  

“Sokszor gondolok arra, ami volt. Sokszor.” – mondtam neki.

Hiába bírált és utasított el minden mondatával, abban a pillantásában még mindig ott voltam. Még mindig rejtegetett engem. Mégis gyilkos látvány volt, ahogy az általam gerjesztett, ösztönös vágytól fátyolos tekintete azonnal kitisztult és szemei gyengéd simogatással csordultig teltek... olyan érintésekkel, amelyek túlmutattak rajtam. Érezni akartam õket, lelki kezeimmel kapkodtam is utánuk, de kifolytak ujjaim között.

“Máshoz tartozom” – hangzott az egyszerû magyarázata.

…

Ma is zuhog az esõ de közben vakítóan ragyog a nap, lépésenként taposva semmivé a tavaszi széllel kacér táncot ringó felhõket. A távolban szivárvány cseppen az égboltról a Maros zavaros vizébe, s bennem ismét az õ mosolya villan fel. Csupán az emléke elég ahhoz, hogy repüljek. Egy párhuzamos univerzumba, egy másik, jobb világba. Ahol nem csak így tudom szeretni õt… ahol nem vagyok az õ energiavámpírja… ahol az én vállamon alszik el esténként és nekem mondja azt, hogy: szeretlek.