heykel blogja

Későn jöttem e világra,

ezt már régen érzem,

Mégis mikor elfeledem,

Utolér a végzet.

Önző rabság ára súlyos:

Bizonytalan holnap.

Jó vagy rossz csak Isten tudja,

A boldogság hol van?

Versenyfutás az idővel,

Mámor percben telnek

órák, napok, hetek, kedves,

Vajh' ki lesz a győztes?

Porcelán vagyok, vigyázz rám kérlek,

Törékeny virágszál ölel most téged.

A medve még megijeszt, őzike mámorít,

Kedves vagy nékem, ez ami bátorít.

Különös helyzet, még magam sem értem,

De lelked megnyugtat, ezt tisztán érzem.

Nem kérhetek semmit, egyet talán mégis,

Légy mindig őszinte, és az leszek én is.

Parázzsal hamvadunk

Kézbe kéz olvadunk

Orkánszél felröpít

Süvítve andalít

Fellobban már a táj

Mennyország várva vár

Angyalhaj száraz ág

Mind messze mosolyt ád

Két szempár lángolva

Sóhajt a magasba

Egymásba fonódva

Hullunk le a porba

Szorongó szívem kitörni vágy

tán megleltem mire vártam

volt álmom szeretve-feladó

múlt-idéző fájdalmas-belátó

lehetett volna

holnap ki tudja

már így van

így jó

megadón tűrsz

remélve remélhetek

kettő közt porba majd-nem

szorongó szerelmed kínjai követnek

 Kár, hogy a szíveden nyugvó gyöngyöt

úgy gurítgatod, mint egy kis gömböt,

üveggolyót, játékot a sokból;

szép, kedves, megment az unalomtól.

Kár, hogy a későn térő madarat

otthon nem várja más mint a harag,

sértődött madarász ki eközben

tán szebb madárra vágyik a ködben.

Kár, hogy a madárka ha elszáll majd

csak akkor döbbensz rá csodájára.

Amit megkaptál ott oly könnyedén,

tovaröppen úgy a holnap szelén.

Kár, hogy a szíveden nyugvó ékszer

értékét nem foghatod fel ésszel.

A múlton változtatni nem tudok,

a jövő elől én el nem bujok.