A második esély

Emlékszem milyen hideg volt az aszfalt. Tudtam, itt a vég. Körülöttem hatalmas vértócsa volt. Húsz évesen léptem be rendőrség kötelékébe. Már fiatalként is felelősségtudatra neveltek így nem volt kérdés hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Mindig is mások voltak fontosak a számomra. Segítettem ahol tudtam. Ha nem voltam szolgálatban öregeken segítettem. Amikor a városba kerültem, hogy rendőr legyek a nagyszüleimnél laktam. Így kötődtem az idősebbekhez, és megértettem őket. Tudtam mekkora segítséget jelent egy fiatal. Az utca kihalt volt és már nem volt erőm kiabálni sem. Éreztem ezt az időt a visszaemlékezésnek kell szentelni. Visszagondolni mindenkire, akin segítettem. Nem azért hogy megnyugtassam magam, jó helyre kerülök, hanem örömmel töltött el, ha láttam az arcukon a boldogságot,reményt,tiszteletet. Nagyon gyorsan kerültem ebbe a helyzetbe. Balul sült el egy rajtaütés. Nekem már szinte mindegy csak arra tudok gondolni mi lesz most a többi emberrel. Azokkal, akik iránt felelős vagyok. A szüleimmel, a nagyszüleimmel és a többi városlakóval. Ahogy így gondolkodtam hozzám közeledett egy szürke alak. Nem volt árnyéka. Arra gondoltam, hogy a vérveszteség miatt csak káprázik a szemem. Hozzám lépett és megszólított:
- Te vagy az, akit keresek? – kérdezte
- Attól függ, ha barátnőt akarsz, akkor az utca végén fordulj jobbra! – válaszoltam.
- Örülök, hogy a halálod előtt is humorodnál vagy.
- Szóval te vagy az! Mi tartott eddig? –kérdeztem humorosan. Inkább csak kínomban nevettem.
- Hagytam egy kis időt, hogy elgondolkodj az életeden. Sikerült?
- Persze, szinte mindenkit sorra vettem, aki fontos volt nekem.
- Nem hagytál ki senkit? - kérdezte a szürke alak.
- Talán nem, vagy te tudsz valakiről? - elgondolkodva néztem rá.
- Hagyok egy kis időt, úgysem sietek sehová!
Törtem a fejem kire gondolhat a szürke alak. Egyre könnyebbnek éreztem magam, ahogy ott feküdtem. Nem tudom mióta voltam ott, mert nem mozgott a karom.
- Na megvan?- kérdezte
- Nincs! De nem is lesz, mert mindenkit sorra vettem.
- És magadra nem gondoltál?
- Magamra?
- Hát nem is rám, nem és fekszem ott élettelenül. Gondoltál már egyszer is magadra.
- Igen! – válaszoltam határozottan. –Körülbelül két percet.
- És ez elég volt mindenre?
- Nem tudom, talán igen.
- Szerintem nem!
- De, én nem ilyen vagyok. Nem így neveltek.
- Most élnél, ha csak egy kicsit is gondolsz magadra. Hol vannak a társaid? Megmentetted őket, de téged ki ment meg. Mert én nem ezért jöttem.
- Igazad lehet. Mennyi mindent kihagytam, mert mindig másokat előre engedtem. Sosem akartam egy gátlástalan féreg lenni, aki eltapos mindenkit csak azért, hogy neki jó legyen.
- Én sem ezt mondtam. De ha éled az életedet és nem csak kívülről nézed talán nem itt lennél. Voltak álmaid, amiről mások miatt lemondtál?
- Voltak! – válaszoltam örömmel, mert arra gondoltam, ha teljesült volna…
- És mi történt? Megelőztek? Letettél róluk mások miatt?
- Ha tudod a válaszokat, akkor miért húzzuk egymás idejét?
- Kaphatsz egy második esélyt, de tudni akarom megérdemled-e.
- Mit kéne tennem?
- Rájönni arra, ha innen felkelsz, mihez kezdesz. Ha folytatod az eddigi életed ne is álmodj a második esélyről. Én tudom, mire gondolsz, és mit fogsz tenni, sőt még azt is mibe halsz bele ha új életet kezdesz.
- Csak az álmaimnak kellene élnem?
- Nagyjából igen.
- És ha mások megsegítése az álmom?
- Felőlem, de eddig sem ezzel volt a gond.
- Hanem?
- Na végre! Nem velem törődtél, mert most magadra gondoltál. Nem figyeltél arra, amit az imént mondtam.
- Tehát kicsit foglalkozzak többet magammal is.
- Úgy látom, megérdemled a második esélyt. Na, most megyek, de még találkozunk.
Azzal elsétált a szürke alak. Amint eltűnt, kiabálást hallottam. A társaim voltak és segítséget hoztak