hcz.zsu blogja

Azzal kezdődött, hogy tegnap előtt tönkre ment a gyerek tévéje, a mosógép, és még a párommal is összevesztünk. Megkértem, hogy figyeljen a 2 kisebb gyerekre, amíg a nagyobbat elviszem az oviba, mert a kicsik nem keltek fel időbe. És mire hazajöttem, a gyerekek sírtak és a párom meg aludt... Hozzá kell tenni tegnap a forma1 miatt képes volt felkelni reggel 7kor, de amikor ugye én kértem fél8kor, akkor nem volt képes a gyerekekkel fél órát foglalkozni, pedig nem kértem tőle, hogy tegye tisztába őket, vagy főzzön nekik...egyszerűen csak legyen ébren és vigyázzon, hogy ne legyen semmi bajuk.

Voltunk az ayukájánál is, aki ugyan szeret minket és soha nem ártana nekünk, de szerintem tök bénának tart. A pulcsimat szerinte nem szabadna mosógépbe mosni, hanem kézzel. Nem tudtam neki elmagyarázni, hogy sokszor örülök, ha elmegyek a vécére, nemhogy még kézzel mosogassak, amikor van mosógép, és mindenféle opció van rajta, manapság már szinte minden ruhát lehet mosógépbe mosni, amit meg nem, azt meg eleve meg se veszem. És a pulcsim nem olyan amit ne lehetne mosógéppel mosni. Na mindegy, ezen már túl sokat lovagolok.

És akkor még jön az ilyen papír, meg olyan papír, meg minden nyavalya, amit ki kéne töltenem természetesen határidőre...a páromnak az anyja kitöltötte helyette a népszámlálási papírt, nekem nincs senkim, aki akárcsak a vízórát leolvasná...és csodálkozik mindenki, hogy nincs időm vacakolni a pulcsival, vagy nem tudok 5 percre valami mást csinálni, amit kérnek...mindenkinek megteszem amit kérnek és én nem kapok szünetet sem. Mindegy, ez nem akkora probléma, hiszen a 3 gyerekkel vállaltam azt is, hogy felfordul az életem és nem azt fogom csinálni, amit akarok.

Ja igen közbe a mosógép szerencsére meg lett javítva,a  tévének meg semmi baja nincs, nem értem, hogy aznap reggel mi volt a baja.

Rossz az érzés, hogy egész nap megyek, csinálom, megteszem amit kell és mégis mindig úgy néz ki minden, mintha semmit az ég világon nem csináltam volna. Mert nem azt veszi észre senki, hogy mi van megcsinálva, hanem hogy mi nincs. Nem is szeretek már vendégeket fogadni, mert páromnak nem mindegyik ismerőse ilyen, de a legtöbb sajnos ilyen. És nem ajánlaná fel senki, hogy segít, hanem inkább nem szeretnek ők sem idejönni, mert a gyerekek miatt nem tudok olyan csili-vili lakást csinálni, mint ők gyerekek nélkül segítséggel.

Miért nem tudnak az emberek egy kicsit belegondolni a másik helyzetébe? Miért nem próbálják megérteni a másikat, és miért csak a rosszat látják mindenkiben? Vagy csak én vagyok tényleg ilyen béna?

Inkább most jobb ha búcsúzom, mert a gyerekek megint hisztisek lettek.

Sziasztok, várom a kommenteket. (a rossz kommentekre is nyitott vagyok, hiszen ha nem mondja meg senki ha én csinálok valamit rosszul, akkor az se jó) 

3 gyerekkel és egy nyafis pasival nem egyszerű az élet, de én azért próbálkozom. Sajnos nincsen senkim, szüleim meghaltak, nagyszüleimet nem ismerem, tesóim nincsenek...barátaim messzire költöztek...tehát nincs kihez fordulnom ha baj van, ha egyedül vagyok, vagy ha csak a napi történéseket szeretném megosztani valakivel és átbeszélni. Ezért fordultam a blogíráshoz. Ha nem mondhatom el senkinek, hát elmondom mindenkinek!

Párommal imádjuk egymást, neki vannak barátai, akik engem is elfogadnak, de valahogy nem tudom őket igazán befogadni. Ha a párommal valamin összekapunk, akkor nem panaszkodhatok róla az ismerőseinek, vagy anyukájának, mert én nem akarom hogy rossz színben tűnjön fel a hisztim miatt előttük. És azt sem akarom, ha azt hinnék, hogy uszítani próbálom őket, vagy kavarok össze-vissza. Pedig veszekedések ugye mindenhol előfordulnak.

Amúgy boldogok vagyunk, családja is elfogadott annak ellenére, hogy a gyerekek nem tőle vannak (a gyerekek apja megcsalt és kiköltözött külföldre a csajhoz, akit el is fog venni) Nem tudom valamit biztos rosszul csinálok, mert én egy szép esküvőről álmodoztam, amit nem kaphattam meg senkitől, pedig én úgy érzem mindent megadtam...még a gyerekeket is megszültem, bár abba inkább csak én voltam benne...nem bánom egyáltalán, de valahogy fura érzés, hogy a gyerekeket csak azért szültem, hogy valaki szeressen engem. Persze azóta is szeretnek, és én is imádom őket, de nem ketten vártuk, hanem csak én vártam őket. Magamnak szültem őket. De örülök nekik, és ha nagyobbak lesznek, akkor már a blogot sem kell írni :) Bár az még messze van, mert még a legnagyobb is most kezdte az óvodát.

 Igazából, most nagyon belementem a közepébe, de azt hiszem ez így lesz jó. Hamar megismertek és hamar meg fogtok érteni...vagy nem...nem baj, csak írjam ki magamból adolgokat, mert különben hisztis leszek és nem akarom a gyerekeken vagy a páromon kitölteni

És azt sem akarom, hogy valami bajom legyen. Az igazság az, hogy ha valamin felbosszantom magam, akkor szó szerint fájni szokott a szívem..és mostanában nem csak a szívem fáj, hanem a fejem is, és szédülni is szoktam. Tusom, hogy orvoshoz kéne mennem, de mivel nincs senki, akire a gyerekeket rá tudnám bízni, ezért most még egy kicsit várok, hátha helyrejövök a vitaminokkal. Novemberbe lesz egy hét gyerekmentes szünetem, amit igazából nem várok, de muszáj...és akkor elmegyek a dokihoz ha még kell menni.

Mostanában belebújok a játékba, hiszen a játékba minden olyan tökéletes...a játékban szeret mindenki, van rengeteg barátom, munkám, gyerekek, a párom elvesz feleségül...és nem vagyunk soha betegek...de sajnos az csak játék. Pont ma gondoltam arra, hogy milyen rossz, hogy az orvosok annak örülnek, ha valaki beteg, mert ők a beteg emberekből élnek...ha nem lenne beteg, nem kéne kórház se, meg orvos se...és akkor fizetés se...mondjuk akkor másnak tanultak volna...de szerintem jobb lenne a világ betegség nélkül. Csak meghalni azért, mert túl sokat éltünk és utána újra születni, de nem betegen és nem betegségben meghalni.

Milyen szép egy csöpp újszülött babát a kezünkbe venni, milyen boldogok vagyunk..aztán a következő emlék, hogy valaki meghalt...akkor mi értelme van a boldogságnak, ha utána el van rontva a jó kedvünk? Persze erre mindenki azt mondaná, hogy azért kell a rossz, hogy a jót tudjuk értékelni...talán nálam elérték a rosszak, hogy tudom értékelni a jót, mert én már csak a jóra vágyom. De sajnos nem jön el. Elég rossz gyerekkorom is volt, meg a felnőtt kor sem indult valami szépen...igazából most boldog lennék, ha lenne valaki, akinek gondolkodás nélkül mindent el tudnék mondani...ha lenne egy olyan barátom, akire mindig számíthatok, akármi történik. Azt hiszem én eleget tettem az életben, hogy megérdemeljem...hiszen a gyerekeimnek mindent megadok, ha kell áldozok a javukra, és ugyanezt teszem a párommal is...ha egy idegen ember bajban van, akkor neki is segítek...miért nem kaphatok akkor egy embert magam mellé, akiben megbízhatok, aki szeret, mint barát, és aki segít, hogy ne kelljen a rossz dolgokat átélnem. Nagyon rossz összehozni az életet 3 gyerekkel úgy, hogy közbe kórházba kéne lennem, de nincs mellettem senki, aki ellátná őket amíg én bent fekszem...vagy csak amíg elviszem a nagyot az oviba, hogy ne kelljen 4kor kelni mindennap azért, hogy minden gyerek szép és tiszta legyen velem együtt és elindulni az oviba, utána a 2 kicsivel vásárolni menni és hazaérve nekilátni a házimunkának meg a főzésnek. És mire végzek már mehetek is megint az oviba szintén a 2 gyereket a nyakamba kapva, hazajövünk, pancsizunk és már mehetnek is az ágyba.

A párom segít, amit csak tud, de ő délután 5től egészen hajnali 4ig dolgozik, próbálom neki megadni a teljes nyugalmat, amíg alszik, mert a vezetés fáradtan nagyon veszélyes. félek, hogy őt is elveszítem, és akkor már végképp nem lesz senkim. Nem vagyok béna, vannak ismerőseim, szoktam összejárni emberekkel, csak nem olyan mély barátok, akiknek mindent el lehet mondani..és nem ismerem őket eléggé, hogy családtagként tekintsek rájuk. Nehéz! Nagyon nehéz amikor magadra vagy utalva és a saját erődből kell felállni, amikor már az egészségedet is feláldozod annak érdekében, hogy akiket szeretsz nekik jobb életük legyen, mint neked volt. Nekem rossz gyerekkorom volt, és nem akarom nekik ugyanazt. Próbálom nekik megadni azt, amit én nem kaphattam meg és próbálok sokkal boldogabb gyerekkort összehozni nekik. És elérni, hogy a nehézségek ellenére is szeressenek! Eddig sikerült, erre büszke vagyok, és ki is fogok tartani amíg csak szükségük van rám, csak nagyon nehéz.

Lehet nem is való nekem igazi barát. Lehet ezért nem kaphatok, mert mindig csak sírnék...pedig nem vagyok ilyen nyafogós, csak most az utóbbi pár napban kezdtem ilyen hisztis lenni, és most alakult ki ez a magányosság dolog. Nem nagyon értem, hogy miért...

Eléggé késő van, elteszem magam holnapra, mert ugye 4kor kell kelnem...de fogok még írni. Most még lehet csak úgy magamnak, de remélem hamarosan kapok azért bíztató szavakat és barátokat :)

Szép álmokat mindenkinek! Külön a gyerekeimnek és jó munkát a páromnak, akiket mindennél jobban imádok (még az életemnél is jobban!)!

O