hamoriagi blogja

ajkaimon szárad a

reggeli dicséret

új napok csak újabb

próbákat ígérnek

megállni emberül

megtenni hangtalan

naponta legyőzni

háborgó önmagam

Megáll.
Elszáll.
Az augusztus 20-i szél öntudatosan feltámad.
A természet soha nem hazudtolja meg magát.
Ezen a napon jön egy szél, amely kimozdítja helyéről a nyarat.
Lehet utána kánikula, de a nyár dereka megtört.
Ősz jön.
Egyre magányosabb.
Megbántottak.
Vérig vannak sértve, ha visszautasítom a gonosz szavakat.
Ősz, elmúlás, didergés, hideg, rideg.
Jó ember szeretnék lenni.
Megőrizni a nyarat.
Derűt, fényt, meleget, napsugarat.
Ami ittmarad.
Él. Bennem. Remény. Szavak.

Lement a függöny, a
katarzis elmaradt.
A nézőtér üres
te még állsz egymagad.
Csak a szíved kondul,
egy mélyet és nagyot
a bordáid között,
visszhangját hallgatod.
Fogaid szorítod,
néma száraz a szád,
kimondatlan szavak,
fuldokló hallgatás.
Csak álldogálsz magad...
Talán a tapsra vársz?
Már lement a függöny:
negyven előadás.

fölfeslenek szoros szövedékek
szétmállanak szálakra bomolva
madárdalnyi csöndjeim között
jelen és múlt idők motoznak
 
alélt emlékek gubancába
harangszót kuszál a lenge szél
előbb-utóbb tegnap ma vagy holnap
eloldódik minden kötelék
 
évről évre lazábbak a szálak
félelmesebb minden alkonyat
kibogozom a májust a múltból
s gombolyítom a magányomat

álmom szép kerek holdvilágom
kókadt virág a szívünk
nem nyugtat az álom
holdvilág
csillag
csillagvirág
illat
a holdfény
és csillag
gyöngyök a homlokodon
a tétova álom lopva
otthagy
egy vonást
holdvilág
árny
vonás
ránc
szirmokat röptet a szél