ha blogja

Amióta eszemet tudom, számtalan alkalommal próbáltam életemet jobbá tenni, amit nem anyagi javak megszerzésével igyekeztem elérni. Kerestem, kutattam, hiszen úgy éreztem, hogy valami hiányzik. Mára rájöttem, hogy bármilyen célt is tűzzek ki magam elé, fontos, hogy belekezdjek, hiszen ha nem így cselekszek, soha nem fogom megtudni, hogy tényleg a saját utam járom e, vagy csak hamis képet festek magamról, hogy milyen leszek majd a jövőben. Kb. tíz éve foglalkozok rap szövegek írásával, és úgy két éve versek írásával. Ezek általában világnézetemről alkotot képek, és apró csomagokban talán tanácsok is lehetnek mások számára. Talán majd ennek is beérik a gyümölcse! Amit csinálok nem azért teszem, hogy mások azt mondhassák: -Igen, ez így van! Ez bizony jó ember! Igazából sosem tudhatjuk, hogy melyik világról alkotott kép igaz, és melyik hamis. Lehet, hogy öt év múlva már teljesen mást fogunk gondolni. Egyetlen dolog van ami nem változik, és igaz: Isten! Ha képesek vagyunk őt befogadni, és megtalálni ismét tiszta gyermeki énünket, akkor onnantól kezdve egy olyan értéket kaphatunk, amely a világ összes anyagi javával sem érhet fel, sőt még a világunkat is szebbé tehetjük. Ne értsenek félre, nem szólhatunk bele az élet körforgásának menetébe (vagy ha jobban tetszik, nem szólhatunk bele mások életébe) de ha segítségért fordúlnak hozzánk, akkor adnunk kell. De ha ingyen adunk segítséget, az mások szemében értéktelen lehet.
Elgondolkodtató számomra az is, hogy léteznek e véletlenek, vagy a sors szándékosan állít elénk akadályokat, vagy éppen szándékosan ad ajándékot. Az akadályok jók lehetnek arra, hogy leküzdjük őket, de ha nem megy akkor nincs értelme feleslegesen vergődni. Talán ez is csak egy jel, hogy ami magánterület, oda ne akarj belépni. Az ajándéknak örülünk, befogadjuk, de az is előfordúlhat, hogy ha egy szépen csomagolt dobozt kinyitunk, az üres. Ilyenkor talán az a legegyszerűbb, ha nem kutakodunk tovább afelé, amit ajándéknak véltünk.

Csend van. Csak néha a radiátor békés kattogása jelez percről perce. Tévedtem! Még csak most figyeltem meg. Hiszen agyam rejtett féltekélyén ezernyi gondolat cikázik, mintha versenyeznének, és ez idő alatt, amit én néhány percnek véltem, az valójában két és fél óra volt. Most hajnali 1:49 van. Nem értem! Vajon félálomban voltam? Mindenesetre ezáltal egy újjabb gondolat fogant meg fejemben. Vajon mihez köthető az idő múlása? A kihasználatlan vagy a kihasznált élethez? Biztos nem én vagyok az első, aki egy hosszú matek óra közben megkérdezem magamtól: -Mikor lesz már vége?! Legbelül úgy hisszük, hogy a szabadságunk mámorához szükséges csengő pillanatokon belül megszólal, de aztán bánatosan tekintünk az óránkra, megállapítva, hogy még csak az óra fele telt el. Tik-tak tik-tak... -Kegyegjél már gyorsabban! -Mondjuk talán egyre ingerültebben. Vagyis minél jobban várunk valamit, annál jobban hasít az idő a levegőben. Ugyanez lehet vágyakozásaink hevében. Vágyunk valamire, hogy megtörténjen, de a tik-tak (nem a cukor) nem kegyelmez, csak egyre lassít, mintha ezzel akarna jelezni: -Mi van ember?! Hova rohansz? Nem veszed észre mind azt ami számít? Ezzel talán merész megállapításnak tűnhet, de az idő véleményem szerint az emberi érzésekhez viszonyodik. Az érzéseket pedig mi magunk ébresszük fel magunkban, amiket nem árt megtanulni irányítani, kezelni. Ha szomorúak vagyunk, akkor is meg kell látnunk mindig a szépet; muszáj észrevennünk! Így eldönthetjük azt is, hogyan akarunk a Földön élni; Rövidebb ideig bodogan vagy hosszabb ideig kínkeservek közt valamire várva. Tenni vagy nem tenni: ez itt a kérdés!

Életünk göröngyös és sima útjain számtalanszor feltesszük a kérdést; kik vagyunk, hova tartunk, mi a célunk. Egyesek szerint azok vagyunk amit megteremtünk. Véleményem szerint viszont fontos az, hogy megtaláljuk gyermeki énünket, vagyis azt az ént, amiben megtudtuk külömböztetni a jót és a rosszat. Persze a mai világban ez elég nehéz, mert vannak akik szerint anyagi javak nélkül semmik vagyunk. Álarccal fedett világuk, csupán puszta illúzió. Olyan mintha színészek lennének egy filmben, aminek a forgatása ha véget ér hazamennek, ahol újra előbukkan elvakúlt személyiségük. Önmagunk megismerése, és rájönni arra, hogy nem a munkánk, a pénzünk vagyunk stb., talán a legnagyobb felfedezés. Hol rontottuk el? Miért rontottuk el? Könnyű másokat okolni, de a hiba, a mi döntésünk által született. A múltat nem tudjuk megváltoztatni, ezért nem is kell rajta rágódni, elég ha a jelenben azt tudjuk mondani: -Igen, én ez vagyok. Ha elfogadjuk magunkat minden minden hibánkkal, és Isteni szépségeinkkel egyaránt, akkor kialakúlhat a belső béke, így megtalálhatjuk régi énünket. A kedves olvasó ne értsen félre, nem befolyásolni akarok, csupán szemléltetem gondolataim, álláspontom. A döntés mindig tőled vagy magától fog eredni. Ezáltal megvan a lehetőségünk, hogy mindig válasszunk.

Bizony e szó hallatán egyes emberek szívében melegség tőr a felszínre, amely tűz elpusztíthatatlannak tűnik. Mások keserű börtönük, önmaguk által megerősített cellájuk mélyén lapúlnak, várakozva, és vágyakozva, egy szóért, egy emberért. Magam is megéltem az utólag emlegetett szerelmet, amire nem lehet azt mondani, hogy reménytelen, csupán nem tudjuk a választ. Ha megláttam azt a bizonyos lányt, a szívem duplán kezdett verni, és érzelmeim úgy ütköztek, mint a vad hullámok egymással. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz érzés. Egy tökéletes szerelemnek a kölcsönös tiszteletről és az odaadásról kell, hogy szóljon; "Itt vagyok, fogadj el ilyennek, és én szeretni, tisztelni és becsülni foglak!" Esetem viszont más jellegű. Míg nem vallottam be a lánynak érzéseimet, rengeteg alkalommal mosolygós arccal egymásra meredt tekintetünk, és ezenkívül számtalan jelet sugárzott felém, vagy talán csak félreértettem valamit. Beleszerettem! Mikor elmondtam neki, ő hirtelen meghátrált, így onnantól kezdve a tekintete már nem tudott rám nézni, és a jelek is megszűntek. Most a vágyakozás állapotánál tartok. Vagyis a szerelem lehet pozitív és negatív érzelmek kiváltója, aminek nem szabad, hogy felül kerekedjenek rajtunk, de nem is szabad eltaposni. Egyszerűen egyensúlyba kell, hogy legyen velünk. A szerelem egy megfoghatatlan érzés, amely az én szívemet is nyomja, de általa képes vagyok elfogadni a lány válaszát. Ha nemet mond, én elfogadom, és kívánok neki sok boldogságot az életében. Ha igent mond, akkor én leszek a világ legboldogabb embere, amit majd vele is megosztok. Bármit is válaszoljon, a legegyszerűbb, ha nem gondolkodik rajta, és a szívére hallgat, hiszen az a legőszintébb.