gota blogja

   Piroska  már nem féli a farkast,
kinek fogsora, s szeme
rég SZTK-ra van,
s kárt benne,
- még ha tudna is -
akkor se tenne,
hiszen lánysága,
khmm...na igen,
-   pár éve már -
úgyis odavan.
Tényleg szűk a pruszlik,
s melltartó kell alá,
ha nagy a sár,
s a bokorugró kis piros szoknya
évek óta
a ládafiában, egy alapos
- Norbi-féle - diétára vár.
A Piroska-szerelésből egyedül
már csak a csizmácska, ami jó,
milyen szerencse, hogy akkor régen
- úgy is belenősz fiam -
öt számmal nagyobbat vett nagyanyó.
Így, most szépen elfér benne a bütykös lába,
és amikor felveszi,
arról ábrándozik,
ha arra jár a farkas,
majd
egy baromi nagyot
seggberughati.

 cicamica vadászik
(Esti mese a Grimm testvérek nyomán)

Felröppen az este,
mint egy hangja-nincs madár.
Leül a legfelső  grádicson,
aztán macskabőrt ölt,
és  nesztelen talpakon
tovább oson.
Falak rejtekén a néma árnyak
éber fülekké válnak.
Villannak a sötétben pásztázó,
résre zárt  szemek.
A vadász csendes és gyors halált hoz,
mikor a farka megremeg.
Éles karma a torkodba vág,
és csap majd belőled,
hetedhétre  szóló
 lakomát.

Nesztelen szárnyakon siklik az Idő.
Áthatol tükrökön,
majd poros pókhálóvá nő.
Ingaóra láncán hintázik picit,
és a falon, egy képen
lágyabbra simítja
a dédi ráncait.
Fakít fájdalmakat
és drapériát.
A könyvespolcon
a  borítókról
leszopogatja a színt.
Lassan minden halványodik,
csak  az én arcélem lett
élesebb megint.

Egy dúsképű lovag,
ki nem La Mancha,
 mivel nem sebezhetetlen a sarka,
hát nem  is az Achilles nevet kapta,
és már amúgy is  Dö Bélla volt,
a szomszéd várba elindult.
Momentán náluk
- akasztás miatt -
bizonytalan ideig zárva volt a bolt,
mert a szatócs,
az említett esemény
number one-jaként holt.
Szüksége lett volna,
erre, arra,
mert az ő  Duldidinárja
-  aki mellesleg,
 már  húsz éve a jegyese,
de még nem esett rajta folt,
igaz a kedves papa
erényöv- és páncél-pucerájos volt -
folyton nyaggatja,
hogy vegyen már másik sisakot,
mert amit hord,
az nem trendi,
kopott.
Páncélból is kéne másik
- ezt még a lovagi vizsgára kapta -
és már  úgy kinőtte,
hogy alul belőle,
a lova is kilátszik.
Ekképp bandukolt  Dö Bélla,
háromlábú jó lován,
minek negyedik lába mű volt,
mert azt gazdája elvesztette kártyacsatán.
Felette pacsirta énekelt volna,
ha a hátán nem egy sassal röpül,
de mivel nem szól a nóta,
Dö Bélla  a paripa hátán komoran ül.
Meleg van, és zötyög a ló is,
oly messze még a másik vár,
de hirtelen gondolatiból kizökken,
mert az út szélén
egy lóstoppos leányka áll.
Behúzza hát a kötőféket,
és maga elé felveszi,
miközben hálát rebeg érte,
hogy régi páncélja,
csak addig ér neki.

Régen,
amikor az indigó színű ég
ölelkezett a földdel,
ledobta fátyol köpenyét.
Zsebeiből
a sok csillag
egy sziklára esett,
és a kő
számtalan
apró darabbá  zúzta meg.
Felkapta őket az éj,
bagolyszárnyakon
hordta széjjel,
másnapra a világ
megtelt különös,
furcsa  fénnyel.
De az ég visszavette,
amit nem önként adott,
csak kevés elemnek
sikerült  vegyjelébe
elrejtenie
néhány alakot.
Mikor fénnyel játszó
kavicsot találsz,
vagy a sárga homok
szikrája babonáz
- mint a föld gyomrából kiforduló
oktaéder széndarab -
ha a kopár szirtfalon
megcsillan a nap,
megláthatod,
és megérintheted
a csillagokat.