"Szoktatom szívem a csendhez" (versmontázs)

„Kivül-belől

leselkedő halál elől” hiába menekültél,

a sínek között már mindig ott lapul,

de könyvespolcomon megbújik 

a halhatatlan Óda, minden szerelmek

örök hordozója, 

és hiába, hogy „Ötven,

jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -

halottjaim is itt-ott, egyre többen –„

de áll az égi bál szüntelen, és táncolunk,

mi szegény földlakók, mint ti, ott fönn a mennyben.

S már „tudom, hogy nincsen mibe hinnem 

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen”

És Indulás előtt még utoljára, egyszer 

„Körülnéztem: szerettem volna néhány

szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt és hideg sötét”

…”Kövér csöppek indultak homlokomról

s végigcsurogtak gyűrött arcomon.”

„Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. 

Még üveges szemmel aludtak a boltok”

„A Fénynek földi hang még nem felelt”,

„Egy kirakatban lila dalra kelt

Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt

Hangon a harangok is felmerengtek.”

„De valamit a sors, úgy látszik,

akart velem: megmutatott mindent, 

de lassan, türelmesen”

S én „Újra és újra látom a képet,

a sárga lámpafényben fürdő, 

elmosódott arcokat”,

és eszembe jutnak tűnő, szép szerelmek,

de nem látom már a visszautat.

„Elhull a virág, eliramlik az élet...

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!”

– búcsúznék tőled, kedves, 

de addigra már „Sehol se vagy. 

Mily üres a világ. Egy kerti szék, 

egy kinnfeledt nyugágy.

Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.

Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.”

És fáradt hangon hiába kérdezem:

„miért az emlékek, miért a multak?

miért a lámpák és miért a holdak?

miért a végét nem lelő idő?”

Miért, ha már mindennek vége?

„Minden láng csak részekben lobban,

Minden szerelem darabokban,

Minden Egész eltörött.”

„Érzem: e kétségbe

     Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

     Testem főldbe vágy.”

De mellettem élsz még, mindenek felett,

„Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ,”

Hiába sírok érted, s erőm is fogyva már. 

Velem zokog az asztalon 

két üres pohár. Már nem remélek,

válaszomra sem várva hiába kérdezed:

„Mi zokog mint malom a pokolban,

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,

Vert hadak vagy vakmerő remények?”

Csak nézlek némán és én sem kérdezek.

„ha kinyílnak ősszel az egek,

A szeptemberi bágyadt búcsuzónál

Szeme(d) színére visszarévedek.”

De „tagolatlan feltámadások,

a függőlegesek tűrhetetlen

feszültségei fent és lent között” – 

már hiába súgnak biztatót,

elindultam, s csak „botorkáltam 

fel a lépcsőn. Hogy elérjek 

a napsütötte sávig, hol drapp ruhám, 

fehér ingem világít.”

Már nem érdekel a világ szennye,

nem érdekel a csúf, s a szép,

„Közönyös a világ... az élet

Egy összezsúfolt táncterem”

„Az ember szíve kivásik.

Egyik nyár, akár a másik.”

Lassan „Itt hágy, s vissza se tér majd 

gyönyörű korom.

Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!”

S a barna csendben hallom még:

„valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot”

És valaki majd ott zokog, 

s „a dal is, az ilyen hű,

akármilyen mű,

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.”

„Akkor egy szélroham jött veszekedve

És bevágta az ajtót.

kint nagyon fujt a szél

És kemény csöppek estek.

Végleg elbucsuztunk”

„Mint az árnyék, olyan halkan,

Észrevétlen, mondhatatlan

Andalító hangulatban.”

„Jaj, emberek!

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

S itt is, ott is az esőben kivirágzik 

a tető, a fal, az ég”

„Nem értek én már semmi mást, 

nem hallok én már semmi mást, 

csak azt a néma suhogást, 

azt a szárnytalan szárnycsapást.”

 „ki hű hozzám, hogy hű maradjak 

és józan és fegyelmezett -

köszönöm nektek, hegyek és erdők, 

sziklák és lombok, fák, füvek.”

„S már „Fut, fut az áram

a déli sugárban

s hökken a hó a hideg havason.”

Még utoljára „röptess az örök tilosba, 

jéghegyek fölé piros bálba, ifjúság királya, 

tűz!”

És „jövök-megyek a térben,

könnyűnek és szabadnak érzem magam,

ilyen napon szeretnék meghalni.”

S már „Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz -

idesereglik, ami tovatűnt,

a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.”

(Montázs: a magyar költészet legszebb versei  –  TOP 30 2013. –  című válogatásból:

 

József Attila: Nagyon fáj

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Dsida Jenő: Nagycsütörtök

Tóth Árpád: Körúti hajnal

Szabó Lőrinc: Különbéke

Kálnoky László: Az elsodortak

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Pilinszky János: Apokrif

Babits Mihály: Esti kérdés

Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Radnóti Miklós: Tétova óda

Vörösmarty Mihály: A vén cigány

Juhász Gyula: Milyen volt...

Nemes Nagy Ágnes: Között

Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig

Arany János: Kertben

Weöres Sándor: Valse triste

Berzsenyi Dániel: A közelítő tél 

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Karinthy Frigyes: Nihil

Vajda János: Nádas tavon

Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb

Zelk Zoltán: Sirály

Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek

Áprily Lajos: Március

Nagy László: Tűz

Oravecz Imre: A megfelelő nap

József Attila: Óda)

http://port.hu/cikk/magazin/a-30-legszebb-magyar-vers/article-31029