A világ és én

Kobudera•  2013. április 17. 04:19

Petting

A petting mindenki szerint jó dolog, pedig ennek is megvannak a káros mellékhatásai nemcsak szexuális szempontból tekintve. Manapság úgyis felgyorsult a világ, így a nemi fejlődés mellett a már a pubertások is egyre-inkább az iskolapadban is a szemünk előtt akarnak szemtelenül felnőttek lenni. Siettetve a gondtalan hétköznapokat, ahol csupán egy igazi feladatuk lenne (a tanulás), pettingelnek az élet további nehézségeire és eljátszadoznak a cigarettázással, az itallal, a nem kenyérlapanyagú fehér porral és egymás valamint mások terrorizálásával.
A petting többszereplős játék, egyedül maszturbációnak hívják, ami azért szerencsésebb mert ilyenkor az egyén csak önmagában tehet kárt. Viszont ha többen művelik akkor nem egy nem várt mellékhatása keletkezik, nehéz lesz megálljt parancsolni, és megeshet hogy már csak akkor kapsz észbe amikor már késő. A petting mindenki szerint jó dolog, fiatal korban meglehetősen vagány még ha lelkileg nem is érett rá az illető, azt kell mutatni a haveroknak hogy nagyon is tudatában van a cselekedeteinek. Számtalan példa áll már előttetek, elődeink előtt és jövendőbelinek előtt, hogy mire kell vigyázni, mi az amit nem célszerű, mégis mindenki önmaga akarja átélni ezt.

Ezzel önmagában nem is lenne baj, ha a szüleink rendesen felvilágosítanának bennünket, ügyelve reánk és szülőtársaik gyermekére, társainkra valamint jobban felügyelve a kivitelezést. Az igazi baj az, hogy mivel ők már kipettingelték magukat úgy vannak vele, hogy ők is felnőttek valahogy, ezt az utat mindenkinek önállóan kell végigjárnia. Nem számoltak a ténnyel ami immár a fejükre nőtt, hogy a folyamatos fejlődéssel az eszköztárak is növekedtek, és eme fékevesztett kamaszodásai hormonváltozás, már-már mutációba csap át.
A szülök egy idő után már nem tudják fegyelmezni már saját gyermeküket sem, sőt azok sem akik igyekeznek a petting helyes folyamatát szépen adagolva belesulykolni kis pulyájukba, mert amint azok nagyobb közösséget képeznek lásd. óvoda, iskola beindul a nem kívánt eszköztárak ellesése és használata. Ezt a minap tapasztaltam három éves unokaöcsémen, aki már az ötödik trágár szót ismeri, pedig még egyet sem kellene és itthon nem is beszélünk úgy előtte, de még akkor sem ha nincs jelen.
Persze nem lesz mindenki olyan, hogy ezt szeresse, vagy akarja kipróbálni, vagy folyamatosan művelni, viszont el kell szenvednie mindenképp. Társadalmunk egyik legnagyobb hibája nem az, hogy menekülhetünk el előle, hanem hogy nem tanultuk meg kezelni. Sok esetben megdöbbentő dolgok történnek, melyek nagyon durva atrocitások, és a felnőttek inkább elfordított fejjel, tudomást sem véve a dologról továbbmennek védve saját, mimóza életüket. Teszik mindezt úgy, hogy nem ismerik fel, ezzel csak rontanak a helyzeten és nemhogy megmenekülnek, hanem pont így rohannak bele abba a jövőbeli világképbe amitől rettegnek!

Számtalanszor hallani:”bezzeg a mi időnkben, mi sem voltunk szent gyerekek, de akkor..”
Akkor nem volt színes TV, mobil telefon, számítógép és mindenféle kellék ami hirdethet mindenféle „jót”. Nem „ugatta” le a gyermek a szüleit stb. stb. Ezek a szülök nem voltak elég kondicionáltak a technikai evolúcióval szemben, és kaptak egy olyan pettingáradatot ami egyszerre volt szenzációs és egyszerre félelmetes. Ez utóbbi csak most kezd kibontakozni.
A pettingnek jó dolognak kellene lennie, manapság nem az. Nem tudunk felkészülni a felnőtt életre, mert ha a szüleinkre tekintünk azoknak megfáradt arcában a keserűség tükröződik, több dolog miatt. Pedig a kulcs nálunk van, nálunk embereknél, mégis hagyjuk porosodni a feledés ládájában.
A nagy pettinggelés közepette immúnisakká vállunk egymás fájdalma iránt, és nemtörődöm mód csak saját élvezetünk a fontos, még ha ez a másiknak nem is olyan jó.

Az egyén központú társadalomban sosem lehet győztes a nemzet, hiszen: „egységben az erő”! Ha valamire is vinni akarnánk, akkor nem csak nézni kellene, hanem igazi összetartásnak kellene lenni, és segítségére sietni a másiknak ha gyanús dolgot észlelünk, nem fülünk-farkunk behúzva eloldalogni, hogy „csak nekünk ne legyen bajunk”.
Tudjuk mi a megoldás, mégis könnyebb menekülni, ráhagyni és meghúzni magunk, mert:

-sosem voltam jó verekedő
-mindig ettől rettegtem
nekem már gyerekem van
-stb.

Főleg annak akinek gyermeke van láthatná át, hogy a jövőjét csak e módon biztosíthatja, ha végre kitakarítja a piszkos pettingeszközöket, a gyávaság leküzdése némi érzelmi ráhatással egyfajta bátorsággá alakítható, én személy szerint nagyra becsülöm azt az embert aki ha félelemmel is, de szembenéz a nehézségekkel. Ellenben a ma ez nem trendi, mert aki fél azt el kell nyomni jobban és jobban, így meg sem tanul küzdeni...
A szülői felelősség nem csak kifejezetten saját gyermekünk védelmét jelenti, hanem a gyermekek védelmét. Ez azt jelenti, hogy bármilyen gyermekkorú egyedet védeni kell ha az magában vagy benne más kárt tenne. Természetesen erre akad példa, nehezebb a kérdés olyankor amikor saját szülőjétől kellene megvédeni.
Jó lenne ha ez a buta „simogatásos előjátékos” hasonlat semmiféle valós párhuzamot nem tartalmazna. Ha azt mondhatnánk rá, ez csak a fantázia szüleménye és igenis biztonsággal lehet végigmenni az utcán, az emberek tiszteletben tartják egymást. (Szeretni nem kell.) Ám sajnos ez nem így van, és biztos vagyok benne hogy mindenki került már kellemetlen „pettingbe”

Nagyon durván pettinggel a mostani fiatalság az életre, ennél már csak majd az igazi szex lesz az érdekesebb...

Kobudera•  2013. április 11. 17:49

Szabad szerelem!

Azt hiszem talán rajtam kívül is sokan megtapasztalták már azt a nyilvánvaló dolgot, hogy szexpartnert sokkal könnyebb találni mint igazi társat.

Amikor elhatározza az ember, hogy internetes felületen ismerkedik, még férfi létére is könnyebb a vágyai kielégítésére találni nőt, mint a teljes igényeire. Persze nem akarok mindenki nevében beszélni, tehát aki csak egy nemi szervet és egy emlőt lát a nőkből azokra ez nem vonatkozik.:)

Azt kapsz amit látsz? Sajnos ez sem minden esetben igaz, hiszen a testüket prostituáló egyedek, (igen jól értitek tisztelt férfitársaim, Ti is!) nemtől függetlenül keresnek pillanatnyi örömöt.

A dolog még inkább kiábrándítóbb része tehát az, hogy mindez nem kanfasztikus. Másra nem is jók ezek az ismerkedések, mint nevetni egy jót, és megbizonyosodni azon, hogy bizony rengeteg önmagát értékesnek gondoló egyed vegetál. Kedvencem nőtípusaim az az MSN-es beszélgetések következtében 1-2 nap alatt szerelmessé válóak. Még mielőtt valaki a kort társítani a bölcsességgel vagy az érettséggel, annak megsúgom, hogy ez a helyzet régebbi tapasztalataim szerint a huszonévesektől a harmincöt évesekig bezárólag.

Tetszetős dolog értékeket keresni, de annál nehezebb, mert míg ez az egyik véglet, addig akad egy másik, aki szinte szó szerint letojja az ember fejét, és nagy kegyesen hetente válaszolgat. Ekkor persze beüt a húspiac effektus, és sejtheti az ember”bika”, hogy bizony nincs egyedül a placcon.

Régebben jobban ráálltam erre a projektre, most már lassabban és megfontoltan szemlélődök. Nyitott a kérdés, hogy ki az ökör, de egy biztos sok a „tehén”. Arra is rájöttem, hogy igazából annak nehezebb a dolga aki nem csak „répázni” szeretne a nyuszikájával, hanem esetleg hiszi, hogy van agya is.

Agy mellyel át tudja élni a szerelmet, megélni, és nem a szerelem érzését, meg azt a romantikus maszlagot amit a tévében lát, limonádé néven. De hát könyörgöm abban is van citrom és inni kell! Egy metaforikus megszemélyesítése a nyelésnek! De lefordíthatjuk mindezt úgy is, hogy nincs édes keserű nélkül. Rózsa tövis nélkül. Ezt tudom, de manapság sok a bogáncs, és ez a bogáncs, de még a kóró is azt hiszi magáról, hogy százszorszép!

Önkritika, mint hiányzó tantárgy sokunknak elkelne. Napjaim számtalanszor világítják meg erről sötét elmémet. Sokkal nehezebb ébernek lennem, és ugyanazt elvárni magamtól is!

Már kitaláltam, hogy mik azok a „negatív” tulajdonságok amiket tudok szeretni a pozitívak mellett, és ez nem egy nagy plusz az AIDS-es hitves nemi beteg igazolványában.  Alapvető kommunikáció, alkalmazkodás, rugalmasság, hajlékonyság. Egymás iránti érdeklődés, és nem azért mert tudjuk, hogy magas az életbiztosítása és a jobblétre szenderülése ily mód juttatna minket is jobb létre! Nem vagyok egy látványos férfielem, de az a vibrátorba való!

Közepes megjelenésem kompenzálásaként kitaláltam, hogyan adhatok magamra, hogy aztán mást is felhúzhassak.:) Mármint a fantáziáját.

Minden nap toppon kell lenni, hogy aztán olyan olyan lelki társra bukkanjunk akin topp van. Nemrégiben olvastam egy cikket, amiben leírják, hogy az igazi szex az amikor random helyszíneken random partnerrel lehet etyepetyélni…

Érdekes, hogy ebben arról nem szól a fáma, hogy ha fejlődőkepések vagyunk és nyitottak akkor kedvesünk számára mindig „érdekesek” maradunk.

Hogy minden a belsőből fakad, és ezért nem kell boncmesteri gyakorlatokra szert tenni….

Sokaknak megmarad a burok, mert erre is azt hiszik, hogy a héjában van A-vitamin. Igen ám, de a héja az egy ragadozómadár, és szabadon szárnyal.

Kobudera•  2013. április 9. 19:33

Ikerlélek vagy lelkitárs

 Vajon ugyanaz az ikerlélek, mint a lelki társ? Ezek a fogalmak számomra nagyon ködösek, szinte direkt misztikusság határáig sulykolt valami. Én nem azt mondom, hogy nem létezik, csupán azt, hogy nagyon megtévesztő fogalom, hiszen az agy, mint tudjuk rendkívül sok mindenre képes, de az ember az, aki nem tudja minden funkcióját igazán kihasználni, éppen ennek eredményeként tudom be hasonlóságainkat vagy különbözőségünket. Tisztázzuk előre, sarkítok, gondolataim nem teljesek (hiszen egyik gondolat szüli a másikat, amit aztán a végtelenségig lehetne folytatni: a patak folyóvá duzzad), nem mindenki számára evidensek, de ez így van rendjén.
 Nem vagyok eretnek, hiszek magamban! Ez a hit eredményezi sikereimet és kudarcaimat. - Az önmagamba vetett hit kikel, ám sokunknál sajnos ez csíra állapotban van. - Kudarcaimat akkor, amikor kevésbé hiszek, hiszen akkor már eleve eltökélem magamban azt, hogy az nem sikerül.
 A siker számomra nem mindig az amikor más győzne, vagy azt hinné, hogy igaza van, hanem az amikor a felismeréseim által boldog nyugodtság árad szét bennem, hogy ez így van rendjén.
 Persze nem fogom áhítattól, folyó nyállal nézni ahogy éppen kizsebelnek vagy leszúrnák szerelmemet közben kántálni, hogy ez „így van rendjén”, de nem is ilyen krízishelyzetekre gondolok.
 Szögezzük le, ember vagyok, egy a sok közül, de ugyanakkor egy EMBER saját magamnak. A legfontosabb tehát számomra az, ahogyan láthatom a világom, szerethetem benne magam és másokat. Ugyanakkor el kell fogadni azt, hogy minden ember és lélek különböző, egyik sem egyforma, mindegyik más igaz mutatnak is néhol hasonlóságot, ezt akkor sem szabad magától értetődőnek tekinteni, azt mondani rá, hogy mindenben olyan Ö mint én. Én úgy eszem a kenyeret, hogy meghagyom a héját, más megeszi azt is mert azt hallotta a héjában van a vitamin, pedig ez butaság mert a héja túl magasan repül és több energiát kell belevinni a levadászásába mint amennyi vitamint tartalmaz.

 Ha az előbbi mondatra tekintünk, láthatjuk, mennyi mindenre lehet gondolni egy szó eredményeként, és ez csak a dolog héja. Ha a felszínt megkapargatjuk, akkor jöhetnek az ínyencebb falatok.

A hasonlóság belőlünk fakad, és a tanulási folyamatunk által bizony megszokott sémák rabjaivá válhatunk. Kialakíthatunk hasonló szokásokat, és mutathatunk fel szinte megegyező szegmenseket is. Mégis valami „isteni” csoda folytán egyesek azt mondják magukról átlagosak, mások meg senkihez se mérhetők, akiket nem lehet megérteni, és akik az igazi egyéniségek, valamint utánozhatatlanok.
 Akkor hol az igazság? Én úgy gondolom, hogy valahol van egy átmenet. Mindenki lehet „átlagos” vagy utánozhatatlan, ami ezt meghatározza az az úgynevezett önfejlődés. Ez határozza meg a szerepemet önmagam számára, a világban a helyemet, és egyáltalán azt, hogy jól érezhessem magam a bőrömben. Senki sem átlagos, mint ahogy a pillanatok sem azok, amik körülöttünk vannak, senki sem egyforma, hiszen a világot teljesen másképp érzékeljük.

Élvezhetjük a pillanatokat egymás mellett, csodálva azok nagyszerűségét, de mégis valamiért mindezt nem egyformán tesszük, nem ugyanúgy éljük meg, és valamiért más apróság vagy részlet tartalmazza a „gyönyört” ami miatt mindezt együtt tesszük.

 Nem szükséges atomjaira bontani, de a közös visszaemlékezésből ez kiderül, és nemegyszer mosolycsalogató lehet az emlék nevű puzzle közös kirakása.

 Szerintem az ikerlélek, vagy a lelki társ egy eleve fejlődőképes partner megléte, aki hasonló értékrenddel, értékítélettel és életszemlélettel rendelkezik, mint mi. Talán picit a nárcisztikus szerelemhez hasonlítható létforma? A nárcisztikus szerelem, amikor akkor leginkább kedves a partner ha az önmagunk teljes visszaigazolása, ha mindenben azt halljuk amit szeretnék, mámorítva mintha egy belső bódulat kisugárzása lenne. Ezt használják ki a nagyon ügyesen, emberi érzésekkel manipuláló „vadászok” is.
 Véleményem szerint az igazság nem egy fájdalmas dolog, bár annak „elviselése” intelligencia függvénye, de mégis sokan ezt „csak” a baráttól, ikerlélektől tudják elfogadni. Ha ugyanezt egy társ tenné, akkor jönne az adok-kapok. Most szándékosan nem akarok belemenni a társas kapcsolat hibáiba, hagy feltételezzem, hogy ezt mindenki tudja, vagy ha nem akkor majd megtanulja, ez utóbbi biztos, akkor is ha sosem lesz tudatában a dolognak. Szerintem egy kapcsolat őszinteségének magasabb foka az, ha valóban felvállalhatják a felek valós véleményüket, gondolataikat anélkül, hogy a másik máris támadási pontot vélne felfedezni. vélemények sosem vádak, inkább nézőpontok, amik izgalmas megbeszéléseket, esetleg szemléletváltásokat eredményezhetnek.

  Érdekes továbbá, hogy egyesek szerint az ikerlélekkel vagy a lelki társsal sem ajánlott minden esetben kapcsolatot létesíteni, mert akkor az addig kapcsolat átalakul és megjelenhetnek bizonyos elvárások. Az elvárás számomra megint egy érdekes kifejezés, ami véleményem szerint agresszív megnyilvánulásban méreg, és bárminemű kapcsolatban romboló. Ugyanakkor vannak ésszerű elvárások, de ezt mi magunknak sem árt betartani önmagunkkal szemben. Szerintem erre a dologra fel lehet készülni, meg lehet találni, de ehhez nem elég várni, ülni a popsin és azt gondolni, hogy hopp majd belibben. Tehát a lelki társsal sem jobb egy kapcsolat, mint egy eleve nem lelki társsal? Érdekes, ezek szerint nem is kell a belső hasonlóság, mert a testiség mindent elront? Nem igaz. Mindenki azt szeretné, ha a társa lenne a barátja, és valóban nem is lehet ennél szebb dolod, hiszen a szerelem megtartásához elengedhetetlen kellék a másik valódi tisztelete (csodálata), ehhez pedig kellenek olyan dolgok amik miatt fel tudunk nézni rá. Legyen a társ a kedves, a szerelem és a szerető, de mindezek összessége nem elég. Valamit sokan kifelejtenek a receptből, és pont ez az amivel önmaguknak szórják a mérget saját mindennapjaikba. Az ellentétek vonzzák egymást, ez leginkább a mágnesekre igaz, a hétköznapi életben a nemiségre. Az ikerlelkek megléte pont azt fejezi ki, hogy a való életben nem kellenek azok az ellentétek. Vagy mégis? Leginkább az emberi fejlődés szintjén nem szabad ellentétesen reagálni, a megértés és empátia, a törődés az mind csak eszköz, a nyugalom megőrzése és az odafigyelés meghozhatja a gyümölcsét.

 Szükséges kellék az intuíció, de ez nem valami varázslatos kiváltságosok „fegyvere”, ez egy mindenki számára elérhető „népnevelő” eszköz. Csupán az ok-okozati összefüggéseket kell egyértelműen átlátni, és akkor lehet arról bizonyos fogalmunk mit érezhet a másik, és most nem arra gondolok ha bevág a bugyi vagy a gatya, bár az alsó ajakba harapott tekintet árulkodó jele lehet ennek.

 A távolság mindent vonzóbbá tehet, egy ember aki a „túlparton” csak a mi e-mailunk, smsünk, vagy egyéb mód borítékolt üzeneteinket várja, és persze totális megértést sugárzó válaszával, a látatlanban mélységes együttérzéséről és egyetértéséről tanúit. Mentsvár lehet a hétköznapokban egy ilyen társ, menekülés, egy várba egy olyan helyre, ami nem szabadságot, hanem rabságot eredményezhet.
 Nem hiszek azokban az embereknek, akik azt mondják, hogy az Ö lelki társuk, akit ismernek is valahol máshol él, és a párjuk, akivel közel sincs ilyen harmónia, és nem ismeri ennyire őket, ily mód nem is elégíti ki emberi szükségleteiket. Nem tekintem ezeket az embereket követendő, hiteles embereknek, sokkal inkább azokat akik azt írják, a mostani társuk lelki társ, és nagyon jó vele. Pontosan azért, mert az emberi lét egyik legjobb eleme a szerelem, és az egyáltalán nem mindegy milyen, ráadásul ha valakinek igénye van lelki dolgokra az nem elégedhet meg kevesebbel, mert akkor folyamatos mentsvárakat állít fel önmagának. Erre értem, hogy egy vár elméje bugyrában ahol Ö a rab, hiszen sínylődni jár oda, mert elhiszi, hogy a jelenben nem lehet boldog, hát keserítgeti magát egy fantáziavilággal. Szép kis paradoxon, nem? Sajnos több ilyen hölgyet megismertem már.

  Sokan már eleve a másiktól remélik a boldogságot, azt ami értelmet ad eme földi létnek. A csodálat hirtelen mindent széppé tesz, ilyen dolog szerintem az ikerlélek. Elhinni, hogy valaki egy az egyben az én teljes másom, és azt gondolni, igen Ö pontosan tudja mi a legjobb nekem. Mégis érdekes dolog, hogyha valami nekünk nem tetsző pont/kérdés már ugyanolyan nála, akkor ez az elmélet megdőlni látszik, és nem azt firtatjuk vajon miért lett valamiben más a véleménye, hanem azt mondjuk megszűnt a varázslat. Az ikerlélek bebalzsamozása, ne legyünk párok, csak barátok, egy hossztávú kellemes baráti kapcsolat, kevesebb fogalmazzunk így: elkötelezettséggel, mint egy társ. Bár szerintem az elkötelezettséget is gyakran tévesen értelmezik, én úgy tartom helyesnek ha ez szívből jön, nem kényszer miatt érzem azt helyesnek. Éppen ezért is az a kapcsolat amelyik valóban őszinte, ahol két ember EMBER lehet, az csak akkor működik ha mindkét fél megfelelő önismerettel rendelkezik, és emellé megfelelő érzelmi és értelmi intelligenciával. A kudarc, egy kapcsolat vége mindig valaminek a hiánya.

  Tegyük fel kedves olvasó: Lehetek én a Te ikerlelked is ha folyamatosan segítem az utad, a lelki fejlődésed, Te azt gondolod igen én az vagyok, de nekem nem kell azt gondolnom, én gondolhatom azt hogy tudom, nem vagyunk egyformák, Te hasonló felismeréseket láthatsz meg mint én. Lehetek a társad, foghatom a kezed, vezethetlek, de ha tombolni akarsz, fájdalmat átélni akkor együttérzéssel el is engedhetem azt, várhatok, mert tudom ez a Te harcod. Azt hiszed, ismerem minden gondolatodat, pedig nem. Azt gondolod nyitott könyv vagy, pedig nem értem az összes írást amit kiolvashatok. Mégis itt vagyok, igyekszem figyelni, és idővel, ahogy fejlődünk megtanulom azt amit eleinte odafigyeléssel megéreztem, és megtanulod Te is, hogy megbízhatsz bennem. Te azt gondolod, hogy türelmem végtelen én azt, hogy így segíthetek leginkább, és tudom ha elég időt kapsz Magadtól elmondasz mindent megköszönve a türelmet én meg átölelve megnyugtathatlak, hogy tudtam/reméltem hogy erre van szükséged, és kapcsolatunk csak egyre szorosabb lesz. Azt gondolom e tekintetben mindnyájan hasonlóak vagyunk, de társunk csak az tud lenni, aki hasonló fejlődési szakaszban van mint mi, vagy fogékony arra hogy elérje azt a szintet…