gargyazsolt blogja

Làngoló erdők a ragyogó Napban.

Bennem minden mozdulat arra vàgy

ami mozdulatlan.

Hàt neveltem magamnak tornyokat

- korhadó hitemből legeltek.

Hogy míg tartjàk az eget e feltartott kezek,

alàjuk templomot emeljek.

én téglàból építem a feltàmadt szelet,

s minden sóhajt, mit magàval hord.

Pillantàst; lemondót, szerelmeset,

Mindet, mi kísér egy tàvozót.

S a szavak,- hatalmas bàstyàk.

Itt sajàt csöndjüket vigyàzzàk,

hogy ne kiàltson senki, hogy 

csend legyen.

E tömegben hàtha, magamat

végre meglelem.

Mert itt van a bölcsesség!

-valahol.

Két lélegzetvétel között.

Nyomorgó téglàk zaràndokútjàn

a józansàg a falakba költözött.

S most mégis kopognak.

Bezàrtam mind ki szeretne.

Kaszàkon jàtszva énekel kint 

a csukott ajtók szerelme.

Hisz öled màr mély, mint a halàlfélelem.

Homlokod magas, mint az utolsó sikoly.

S màr tréfàlnék veled, hogy làngolva nevess,

Csak ne vetközz még, ne bomolj.

Mert bennem a nagysàg most így oszlik gőggé

s rohanni hív a motozó kétely.

én tudtam hogy ezerhétszàz vagyok,

de nem tudtam hogy milliméter.

S immàr szavak nélkül,

feltartott kezekkel megàllok

Csak mert valaki, egy régen vàrt ölelésért

-Màr megint,

Végtelenné magasztalta a vilàgot.

Tíz,- meg tízezer sorsot làttam tegnap éjjel

a sàtram előtt. A fekete hegy màr könyékre dőlt,

àlmodott. én nem làttam hogy ott van, de 

eltakart egy csillagot.

Tíz,- meg tízezer éji viràg ontotta vigan sàrga dalàt:

"Ennyi kell belölem, ennyit adok, s ha nem kellek,

magamnak megmaradok.

A vilàg màr kész van, ne gondolj vele

Engedd szabadon ha beléd is harap.

Majd gyengéden altat el,- ha szelid - a sziv,

s ha eljön az idö, hàt itt is marad."

Köszönöm nektek fekete hegyek

Köszönet érted bölcsek illata, s

köszönöm nektek eltakart csillagok;

Ha tudom mily messze vagy

èn el sem indulok.

De most sàrguló hegytetőn jàrok

hol a horizont körbefog.

Anyàm azt mondta: " Te vagy a minden"

Itt középen én vagyok.

Apàm azt mondta: " Te vagy a legszebb"

- én igy lettem szép,

( add meg nekem a szelidség hatalmàt)

én nem tudtam hogy ez gyengeség.

Mint a zuhanó Lucifer, még nem vagyok gonosz,

de àrva. Szenvedni bàtor, mert szeretni gyàva.

Foszlik aki szeret, - bele a nagyvilàgba.

S enyém a hegy, mert én làttam meg

De a kezedre gondolok;

Hogy lehet az, aki mind feljebb halad

Egy tenyérnyi helyen ennyire szabad.

S mintha valahol mélyen illatok zengnék:

nagy benned az embertelenség.

Keresd a sötétség égi màsàt!

s màr bànom hogy két szemet adtam

ennek a vilàgnak, mert most vakon,

fülemre tapasztott csuprokban hallgatom

a tenger zúgàsàt.