gaalszilard blogja

Valahogy csöndben eltűnni, nyomtalan, hogy senkit meg ne bántsak, az volna jó. Elolvadni, mint tavasszal a hó. Beszívódni a földbe, a virágok gyökereihez. Mintha soha nem jártam volna itt.

Elvinni magammal a sok buta verset, irkafirkát, amik életem teleírták.

Gyűrött papír és rajta festék, mit olvashat, hogy Neki tessék. Mit fiók mélyére rakhat, min ábrándozhat, vagy csak kacaghat. Semmit nem ér, ha egy érti csak, mit sír a sor, a rím hogyan dalol.

Sértődve, mint a durcás gyerek, ha kell világgá megyek. De oly kicsi már, nincs az a táj, mi az emléked elvehetné…

Rámnézel hosszan, én visszanézek Rád. Dobog a szívem, várja a csodát, hogy megszólalsz, és valami olyat mondasz, amilyet eddig még soha. Nem tudom lesz-e ilyen csoda, de várom. Nem tudom meddig, nem tudom, miért. Csak várom, mert annyira kell, hogy megsajdul mindenem bele. Nézlek, közben a szememmel próbálom elmondani, amit nem tud a száj. Szinte már fáj, úgy akarom.

Itt van, vigyétek!

A sok kacat, mi életemből megmaradt, érzések, melyek senkinek nem kellenek. Csak elborít, mint törmelék. Kincs és szemét.

Csillogó, kopott, egyik lopott, másik ajándék. Hiába volt tiszta a szándék, a sok harácsolt régi ék mind csak szemét.

Szilánkra hullt a drágagyöngy, minden darabja ránc, göröngy. Így „ékesíti” homlokom. Miért gyűjtöttem? Nem tudom. Halomra sok álmot, régmúlt szép napot.

Gyűltek, rakódtak kincseim, de megőrizni nem tudom. A tolvaj idő, mit láncra verni nem tudok, újra és újra meglopott. Kincsem fogyott. A sok gyöngyből, mi megmaradt, már csak kacat és törmelék.

Szilánkra törtek a mesék.

Keresem a szavakat, de csak kérdéseket lelek. Rég volt ilyen, amikor bolondnak éreztem magam, mégis jólesett.

Tudod, olykor az ember furcsa lesz. Érezni kezd, túlcsordul, mint egy pohár, amivel a vízesést akarod hazavinni emlékbe, ami a szikláról zuhan a mélybe. Nem fér bele az indulat, feltör, mint gát tövén a hab, amit hullámok hajtanak.

Hatással vagy rám, nem tagadhatom. Nem tudom miért. A lényeg az, hogy késztetsz valami furcsa, esztelen örömre, ami akkor tör rám, ha a szemedbe nézek. Valami elszakadt, talán fellazult egy csavar, ami az ész igájában tartja a lelket, nem tudom.

Szeretem a mély érzéseket, olyan jó elmerülni bennük és olyan ritkán adódik alkalom, amikor megtalálnak, hogy két kézzel kapaszkodom beléjük. Szánalmasnak és kétségbeesettnek érzem érte magam, de nem bánom.

A halandó ember gyarlósága ez, amivel igyekszik megragadni az élet nyújtotta csodát. Bármeddig tart is, érezni akarom, önző módon, mint egy gyerek. Nagyon hiányzik, hogy szeressek, s szeressenek. Butaság, tudom. Mégis vállalom. Érezni akarom a fejed a vállamon.

Nem tudom miért vagyok ilyen és miért pont Veled. Keresem magamban, hol kezdődött, mi váltotta ki, mi lehet az ok. Nem találok semmit, csak érzéseket, sehol egy érv. Csak hagyom, hogy történjen velem, mert olyan jó. Ne vess meg érte, kérlek! Olyan nagyon szeretnélek! Nem tudom meddig, azt sem, hogy mitől. Csak leírom most Neked, hazugság nélkül, amit érzek. Mindent, ami kavarog abban a buta fejemben, ami megszédül olykor. Sajnálom, hogy ezzel a sok zavaros dologgal elárasztalak, mint a tenger. Ne ijedj meg, csak azért teszem, hogy megértsd, mi az a furcsa betegség, aminek a tüneteivel találkozol. Nem akarok semmi rosszat, nem szeretnélek megijeszteni. Pusztán most érkezett el az ideje, hogy a sok összegyűlt gondolatot megosszam. Muszáj, mert megbolondulok bele. Csak Veled tudom, mert Rólad szól, Neked. Sajnálom, ha terhellek vele.

Nyári estén, a tó vizén

Ezernyi szikrát szór a fény.

Ezüst tükrében láthatod,

Ott lenn ragyog a csillagod.

Hozzáhajolnál, nem lehet.

Kinyújthatod a két kezed,

Csak fodrozod a hűs habot,

Megsimogatni nem tudod.

Messze van, mint az angyalok.

Ha hinnéd, hogy neked ragyog,

Elillan. Ábránd, hangulat.

S ott állsz a parton…

Egymagad.