Für Johanna tollából

Lábak, lábak, 
Óriás lábak,
Futócipők,
Öröm, bánat.

Kiáltások,
Éljenzések,
Sikítások,
Dörmögések.

Dübörgő föld,
nagy emberek,
Hangos és gyors
Lihegések.

Szalag szakad,
Tömeg kiált,
Gratulálás, 
Sok kézfogás.

Aranyérem,
Könnyes szemek,
"Anya, én is
Futó leszek!"

Már alkonyodott,

Mikor hazafelé sétáltam.

Hajam lágy szellő borzolta,

S tüdőmbe az üde, tavaszi levegőt szívtam.

Elmémben gondolatok kavarogtak

Sebesen, megállást nem ismerve,

Lelkemet gyengéden simogatta

A boldogság szele.

Szám folyton mosolyra húzódott,

Emlékeket idéztem fel,

De tudatomba férkőzött egy gondolat:

Ne hidd, hogy ez így marad! Elmúlik ez, el...

Rá kellett ébrednem, hogy mint minden,

A boldogság is múlandó,

De ki kell élveznünk minden percét, s meg kell becsülnünk,

Mert ha elmúlik, rögtön helyébe költözik a bú.

Éjfekete, szelvényezett, sima testek
óvatosan, nesztelenül kúsznak,
hömpölyögnek
befelé a homályba.

Napokig, hetekig fejlődnek
nyirkos, sötét lyukakba ágyazódva,
s csak nőnek,
dagadnak szüntelen.

Majd kattan egyet a biológiai óra mutatója,
s érett, kövér cseresznyeszemekként
hull ki a 
számtalan féreg bölcsője mélyéből.

Napok óta izgatottan ült a konyhaasztalon. Előkelő hely volt ez számára- legalábbis a kredenc harmadik, legalsó fiókjához képest. Mennyivel tágasabb itt- jegyezte meg sokadszorra.

Nem sokára ő is lesz valaki! Nem csak egy gomb a sok közül, hanem A GOMB a polgármester szarvasbőr kabátján. Két napja, mikor meghallotta a hírt, azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. A többi gombbal olyanok voltak, mint az édes testvérek. Nehéz volt eleinte, hogy csak úgy hipp-hopp kikerült közülük- a sötét és poros fiókból- a napfényes konyhába. De mostanra már csak büszkeség és boldogság töltötte be lelkét. Igen, megkezdődik számára is a nagy betűs Élet.

A majdnem teljesen kész ruha ott feküdt tőle pár méterre, a székre terítve. "Bámulatosan igényes munka"- sóhajtott elragadtatottan a gomb. "Ez a csodálatos minta, ez a tökéletes szabás!"

Egy óra múlva megjelent a konyhában az öreg, fakószürke hajú varrónő. A kabátot finom mozdulattal az asztalra terítette. Elégedetten nézett végig rajta. „No, nagyuram, ebbe’ találjon valami hibát”- jegyezte meg büszkén. „Sok pénzt fogok kapni ezért az úrtól. Ha takarékoskodom, egy egész hónapig elég lehet - még ha csak szűkösen is. Talán, ha még meg is toldaná az úr pár forinttal... Hisz olyan szép gombokat teszek rá! Milyen régóta is tartogatom már ezeket egy fontos ember számára!”- sóhajtott.

Egy hónapja kapta a felkérést, hogy az új polgármesternek varrjon egy jó meleg szarvasbőr kabátot. Megadták a méreteket, és azt, milyen anyagból készítse; szabnia pedig a legújabb divat szerint kellet. A gombokról semmit nem mondtak. Így hát ezeket a szép, aranyozott gombokat varrta a kabátra, melyek egykor még az ő nagyapjának a vasárnapi kabátján díszelgett. „Milyen rég is volt...”- révedt a távolba az öregasszony.

Majd a kredencből tűt és cérnát vett elő.

Hevesen dobogott a gomb szíve. Erős cérnával rögzítették a ráncos kezek az anyagra. Maga elé képzelt egy kövérkés, mosolygós embert - ugyanis ő ilyennek képzelte el a polgármestert- ebben a gyönyörű kabátban. Milyen szépen fog ő csillogni ezen a mellzseben- pontosan az ember szíve felett.

Az asszony sokáig maradt fenn az este. Csak ült a konyhában, és nézte remekművét. Ez volt eddig a legszebb ruhadarab, amit varrt. A gombok pedig csak még szebbé tették, amint fényesen csillogtak a gyertya fényében.

Másnap délelőtt, pontosan tíz órakor hangosan kopogtak az ajtón. A varrónő felkapta a kabátot, és mielőtt kinyitotta volna az ajtót, sietve megsimította kötényét.

Az új polgármester magas, nagydarab ember volt. Ahogy meglátta az öregasszonyt, szemöldökét megvetően felhúzta és fölényes tekintettel méregette a szarvasbőr kabátot. A varrónő arcáról lefagyott a lelkes mosoly, amellyel az előbb még kitárta az ajtót, de illedelmesen köszöntötte vendégét: „Isten hozta, nagyságos uram! ” A polgármester mormogott valamit, majd türelmetlenül a ruha után nyúlt. „Mire vársz még asszony? Segíts rám adni!” Az öreg nő eligazgatta a kabátot a férfin, majd remegő kezekkel elkezdte begombolni. A polgármester közben rágyújtott.

Az asszony ideges volt, csak lassan tudott gombolni. Már csak ő, a mellzseb gombja volt háta. Ekkor történt meg a baj. A cérna elszakadt. A cérnát, amely őt a szép, szarvasbőr kabát mellzsebén tartotta, elszakították a remegő kezek. A földre esett, s begurult két kavics közé.

Hallotta a polgármester szitkozódását, haragos kiabálását. Szegény asszony pedig csak sírt, zokogott. „Te szégyentelen, semmirekellő asszony! Hord innen magad, és vidd a ruhád is! Majd varratok a városban egyet, ami nem ilyen selejtes!” A kabát puffant egyet a földön, majd az úr bosszús léptekkel távozott. Az asszony sírt. A gomb mélységesen csalódott a világban. Nem akart többé előkelő emberek cifra kabátján díszelegni. Nem vágyott másra, csak hogy újra a megszokott helyen legyen. A kredenc harmadik, legalsó fiókjában a többi gombbal együtt.

Ajándékbolt.

Február 14.

Valentin-nap.

Émelyítő illatok, szédítően rózsaszín burjánzó alakzat, egy óriási halmaz, amely az ember elé tornyosul. Aki hagyja, azt egészen ellepi, gőze az elmébe kúszik. "Szakíts ki belőlem egy darabot"- kiáltja a halmaz. Kiáltás, mégis mézédes, andalító. Az ember kiszakít egy darabot. 

Lehet ez egy szál rózsa, egy puha plüss szív... valami Valentin-napra.  

Te engedtél ma a rózsaszín halmaz csábításának?