Egy este margójára
Befordul a sarkon, a biciklit maga mellett tolja.
Szürke arcán eltorzul az este. Elhagyatott szemeiben
kifosztott tekintet, keze sörösüveg. Megáll. Nem vár
senkire. Elészaladok. Mert bizony az apák elé így szokás.
Szemében alig maradt valami, ami én vagyok. Kedvelnem
kellene, de csak szeretni tudom. Kézen fogom és csupán
annyit érzek, hogy haza jött valaki, valaki aki eddig még
nem volt az enyém. A kormányra csavart csíkos szatyorban
néhány üveg sör, talán sportszelet és valami összeroncsolt
szál virág. Eltámolygunk a házig, kerítésünk soha nem volt;
a sarki kocsma szépen épül. Anyám tereget, még nem vett
minket észre, háttal áll a sírásnak. Azt mondják szép kisfiú
vagyok. Ha egyszer gyönyörű leszek, anyámra fogok hasonlítani.
Majd apám vékonyka vállamra támaszkodik, összerogyok alatta,
megbotlik a lépcsőn, neki esik az ajtónak, mozdulatlan. Minden
olyan óriási lett körülötte. A szomszédok ablakaiban már égnek
a gyertyák. Feláll és elmosolyodik, mint ha csak játékból esett
volna el. Fogatlan szájában elkészül az éjszaka. Belefekszik az
ágyba, lábait felteszem. Zsebéből kiesik egy ötszázas, egy kevés
aprót még találunk mellé, miután kabátja zsebeit átkutatjuk.
Amikor anyám a szemembe néz, azt hiszem egy angyal vagyok.
Tenyerei közé veszi arcomat, ilyen szépen senki nem tud ölelni,
és csókja ma is lüktet homlokomon. Magához húz: - szeretlek
kisfiam. Fülembe suttogva gyönge hangja szólt. Karácsony este
volt.
Kultúra