fullyn blogja

flegmán reflektál. kétségbeesetten. hogy a miértre hogyan a válasz és fordítva. kérdésre kérdés. és szól a fuvola hangja lágyan. már felejti, csak ujja remeg meg néha, emlékezve a múltra. játszott, de sosem a szívekkel. a kis húsos, vér áztatta szívekkel, amik szinte feketén vörösek. tocsognak. mindegyik másban, de életben mindegyik.
s neki az összesben kéne. hogy jól feleljen a miértes hogyanokra.
de - pedig - csak feküdne a homokban. kanálon a nutella. bőrén napfénybomba robbanna. mosolya szaladna az univerzumba. mézédes pillantása volna. a lehetetlent is ölelné. forrón. falra folyt ólom.
de csak fotoszintetizál. rázza a láz. szájában amiláz. ami nem keserű.
szobában a holdfény cirógat. gyújtatlan gyertyának koppan. olvad. nevet. árad körülötte minden. sodorja talán.
de tükörben belebotlik a könnyáztatta önmagába. jeges fátyolba burkolózott.

lázadok, mint a tenger miközben nyugodtan fogadom a hullámjaim csapkodását.
ahogy életet ad, ha lenyelem és megfulladok, ha magában eltemet, úgy érzem, ahogy innen odafolyok, ahol leszek akkor, amikor odafolytam, majd vissza onnan idefolyok, hogy megint abban a mederben legyek, ahonnan elindultam.
érzem, ahogy a sejtjeim lázadnak amiért ide-oda rángatom őket, mert hat rám (és ez így van) a tengert körülvevő sziklák és a benne rejlő egyebek.
s mert tenger vagyok, amikor érzem, ahogy a hullámaim moraja zenél a fülembe, egyszer megnyugszom, egyszer mélyebbre zuhanok magamban.
mert a tenger fenekét senki nem látja a partról, csak ha mélyre úszik benne. s ha a tenger nem löki ki magából. de igazán sosem láthatja, mert még a tenger sem tudja meddig ér.
habjaimon ringatózom egyszer ide, egyszer oda. megjárom a skálát onnan ide egyszer, majd vissza.
mert... nincs több mert.
megismerhetem valaha is a tengert?
sós többedmagával árad ide majd oda. s csak én tudom, hogy a só alatt édes, mint az epres nyalóka. vagy én se. vagy nem csak én.
a tenger suttog, de nem mondd semmit, mégis érez.
és az érzelmeket aki megérti, érti a tengert is. vagy csak azt hiszi. (azt már nem tudom, hogy a tenger hiszi, vagy aki az érzelmeket érti.)

vajon megváltozhat-e a jellem a körülményektől pofon csapva?
törvényszerű a változás?
azt hiszem, igen. az embert behálózó idegrendszer a sok apró ideggel a sejtekben mind megremegnek ha inger éri őket. és a védekező ösztön beindul.
a szív a fájdalomtól megtörten vérzik, miközben az ész gyengéden körülöleli, és nem enged senkit a közelébe. s az ember zsigerből ellök mindenkit.
nem bunó, nem gonosz, csak távolságtartó.
de begyógyul a seb valaha? szerintem, igen. nem élhet összetörten, mert kiszívja az optimizmust és a boldogság lehetőségét magából.
viszont, amikor ez a mechanizmus tudatosul, akkor lehetségessé válik, hogy eldöntse mindenki, mit választ.
és egy kis szerencsével az ember alakítani tudja a jellemét, a körülmények ellenére.

éppen ezért hatalmas *mosoly*-jal és lelkesedéssel vetem bele magam az életbe.
mert megbocsátani kell, remélni jó és hinni boldogság. és mert szeretni szeretek.

sötét van. kint is. bent is. bennem is.
fárad a szív. még vigyorog egy poénon. aztán becsukja szárnyait. önmagába repül csak. mélyebbre és mélyebbre. a szem elfárad, szúrja a semmi. a szív sziklának ütközik - pontosan ott - önmagában. feljajdul. a fájdalom mintha átlépné a gerincet is (már a képzeletet is). de nem sikerül, belebotlik. magával rántja. a test megremeg. felnéz, ott van a sötét ablaküveg.
szembe néz önmagával. tekintete beleolvad a sötétbe.
megriad önmagától.
és felébred a letargiából.

„Végy három deci langyos vizet, öntsd a sütőforma aljára, keverj hozzá kevés tejet, az íz hatásáért. Szórj rá fél kiló lisztet úgy, hogy a vizet befedje. Majd a forma egyik végébe rakj kettő kiskanál kristálycukrot, mellé kettő tojássárgáját. A másik végbe pedig kettő kiskanálnyi só kerüljön, mellé pedig egy nagykanál puha vaj. A forma közepén mélyíts ujjaddal egy kis gödröt a lisztbe és szórd bele az instant élesztő szürke morzsáit. Tedd az edényt a sütőgépbe és indítsd el…”
Recept van fél kiló fehérkenyér elkészítéséhez.
A lány becsukta a könyvet és visszatette a polcra. Leült a konyhaasztal mellé. Ujjait a forró teával teli bögre fülébe fűzte. Nézte a tájat. A barna földet, amelyet még a tél előtt szántottak fel, de bevetni már nem tudták, vagy talán nem is akarták. Nem esett még hó, de a dér már két napja festegeti fehérre a kerítést és a gyomokat a tövében. Az egész elé terülő látvány olyan ártatlan és egyszerű volt, olyan súlyosan könnyű, hogy önkéntelenül felsóhajtott.
Belekortyolt a teába.
Tekintete elrévedt, valahová két dimenzió közé. Elgondolkodott fiatal élete tapasztalataival és érettségével a kérdőjeleken, amik körül vették.
Forgatta a nyelvén a válaszokat. Hitte, hogy tudja! De sokszor csalódott, amikor az egyenlet végén nem volt valós eredmény.
Csavarta a bonyolult gondolatokat. Néha feleslegesen. Nem tehetett róla: ember volt.
Hirtelen egy női hang húzta vissza a jelenbe:
- Kérlek, mosogass el!
A lány felállt és tette, ami rá volt szabva.
Az élet egyszerű, akár a fél kilós kenyér receptje, csupán az ember bonyolítja túl, de így válik izgalmassá. És végső soron emberivé.