Csík Ferenc blogja

Ezt a verset az unokám Illés Patrícia10 évesen 2016 ban írta
Amikor megvették az új házat a falu végén

Látod anyám,
Megvettünk az új házat, kinn a veremparton
nem panaszkodom, hogy az utólsó ház!
hogy minden szél idetalál.
De Balázskát gyalog hordod az iskolába,
pedig tudod, hogy fáj a lába.
Mondtam néked de mindhiába.

Szép házat vettünk,
megéri az árát!
Anyám biciklizni se tud,
ő lássa a kárát.
Nevetve mondtad
majd megtanulok egyszer,
De ha megszokunk,
Lehet, hogy áldom azt a percet.

Anyám te mindíg arra vágytál,
hogy ne legyen szomszédod,
Látod? most álmodra találtál.
Roskadó házunkat ott hagytunk végre!
felnézhet apám a magas égre.
Ha távolba nézek látom a Mátra erőművet,
A másik oldalon, átellenbe nézve
Látni a tarnapartot és a végtelen puszta földet.

Látod anyám!
Néked többé már nem panaszkodom,
Végső kérelmemet
Hozzád többé nem nyújtom,
Ezt a házat felgyújtom.

Végül most is ott laknak a falu szélén
Patrícia kitűnő tanúló oszályelső.

Adtál egy halálos csókot,
az vitt az éllettől
messzire el.
Mostmár mindegy, hogy kiben hiszel.
Őszi hajnal vitt el, minden érzést
minden álmot,
vágyat és örömöt.

Harmatos könnyével ébreszt a nyár,
távoli dombon, anyám néz távol éveken át!
Nézi szegény, hogy jövök-e már.
Érzem, hogy nélkülem, elvérzik ez idei nyár.
Hiába vártok nem jövök már!
Jó anyám elment,
nem tudott várni, nem tudott élni nélkülem
egy percet se már

A Napnak melege tartott minket össze,
A jóban-rosszban eltöltött ezer év.
Szociális gondokkal küszködve
Élt a cigányok telepe.
Fekete emlőkből szoptuk a sötét perifériát.
Tündéri mélyszegénységben,
A napnak színébe olvadva
Éreztük a nyár melegét.
Mi beleszülettünk a mocsaras ingoványba!
Kunyhóink széltől tépve viselte
A balsorsunk kínjait!
Így teltek el századok egy pipafüst alatt,
Fekete kalapunk alatt
Hordtunk a magunk bajait,
Gyűlölettől övezve járták szekereink
A poros országok útjait.
Bús bánatunkban táncot járva,
Villámoktól sújtva és vihar verve!
Éltük a kivert kutyák életét
A hatvanas évek peremén.
Elfekszik dombok alatt az alkony,
S belevész roskadt vályogkunyhónk
A sötét fényű nyári éjszakákba.

Tüzel lelkünk novemberben,
Elhidegült szerelemben.
Bőrünk érzi hidegségét,
Lábunk úja didergését.
Vacogunk a hóban, sárban,
Nemtörődöm boldogságban.

Dacolva a téli széllel,
Ónos eső kerget széjjel.
Ablakomból nézek távol,
Elmerengek a valóságtól.
Csontunk érzi a fagyot, szelet,
A folyton ismétlődő telet.

Nem értem az idők szavát,
Zárt ajtómba söpri havát.
Deres tájon árnyék suhan,
Háztetőnkről hó lezuhan.
Elátkozott ez a táj,
Felsóhajtok, szívem fáj.

Én nem erre az életre születtem,
a hetedik áramlat sodort ide,
kitudja honnan,
A Gangesz dagálya tetőzés kilencedik napján.
Szívemben bánat van, elvágyakozás.
Vad tájakon, hűvös szellőben lovagol a lelkem.
Nem tudom miot akarok,
nem tudom mit tegyek.
Elvarázsolt lélekként élek
elveszett életem algoritmusán.
Sok vérrel fizettünk, útjaink során,
vér és könny hullott szekereink nyomán.
A boldogság illúzió.
A hatalmas fákkal benőtt úton,
ahol gyilkos fekete sas sereg köröz nyomainkon
hosszú útjaink nyomán.
Félve készülünk a tavaszra,
éjji tanyán pihen szekereink.
Míg letelepedtünk, több száz éve.
Bódúlt hamis mezei csókok illatába
Süppedünk a félelmekkel teli világba.