fecske22 blogja

Ismét gyászasztalához hívott a Halál
törzsvendégként foglalok helyet
/két hónapja már/
megszokott mozdulattal
tolta elém múltamat
s én éhesen szemezgettem morzsáimból
kóstoltam újra pillanatát
jóllakottan dőltem volna hátra
de jött a következő fogás
s csúsztatta felém emlékeim méregpoharát
mohón kaptam felé s
kortyonként ízleltem zamatát
részegítő volt mint a legnemesebb bor
laikusként forgattam számban
kiválasztva az ízlésemhez
legjobban illő perceket
de mielőtt végleg elérte volna sebzett lelkemet
méregként köptem ki minden cseppjét,
hangosan kiáltom:
"Nem kérek többé fájlevedből
inkább szomjan halok, de
nem leszek áldozatod!"

(lelkem mélyén mégis tudom, nem ez volt
az utolsó vacsoránk...)


/2011.04.04. Két hónapja, hogy elment... :(/

Homályos szobában egy gyermek sír-rí
éhesen-lázasan torkaszakadtából ordít,
ma sem kapott a szerencsétlen csecset
hiába szopja, nagyujjából tej nem csepeg.
Részeg apján a dzsörzénadrág feszül
pénz híjján az ördög ebbe kényszerül.
Ilyenkor van béke, ha a székben alszik
borvirágos arca, szájából nyála folyik.
Hazaér az anyja, szappanfoltos szoknyája
gyenge kezeivel egyre ritkábban mossa
fejét fáradtan az asztalra hajtja
nem alszik, pihen csak, közben ezt mondja:
"Legyél ügyes kisfiam, drága Pistikám,
kérlek etesd meg a csepp Marikát!"
"De anyácska, a sötétben semmit sem látok,
a kenyeres kosárban csak morzsát találok."
Sóhajt az asszony, a kamrába siet
hátha talál lisztet, krumplit pár szemet.
Ma még szerencséje van, készül a pogácsa
így kerül valamicske étel az asztalra.
Felébred az úr is jussát követelve
majd újra elalszik a kanapéra dőlve.
Örül az asszony, ma este végre pihenhet
holnap hajnalban munkába frissen mehet,
magához öleli fiát, féltőn betakarja
szerető keze a kislányt is ringatja.
Ők a szeme fénye, miattuk él még,
véreset köhög, s az óra elüti az éjfélt.

Búcsút int a nap, aludni tér
nincs fenn más az égen, csak a vén
Hold mosolyog bágyadtan a világra
-most is várva valami új csodára-,

Puha álomtakarót csókolt
rá az éj, amott Pityu horkol
puha cicavackán, mellettem Zoltán
bőszen alussza az igazak álmát.

Már csak tollam rója a papírt
az álom engem is csendre int,
odabújok párom mellé hamar ám
és szerelmes keze védőn ölel át.

Megnyugszom hamar és álmodom:
vadvirág nyílik az udvaron,
hárman ülünk a padon nevetgélve
Te, én s a kisfiunk a kezemben...

Csak ültem ott melletted,
de mégis egyedül voltam...

Néztem, de nem láttam semmit,
beszéltem, de nem mondtam semmit,
hallgattam, de nem hallottam semmit,
figyeltem, de nem értettem semmit...

Álomvilágban jártam egyedül,
és mégis boldog voltam.

Még halovány fénysugárral
küzdve, bágyadtan mosolyog...

Gyönge kezével simítja arcomat
melengetne kedvesen, de ő is fázik...

Csupaszak már ujjai, mezítelen
teste, didereg reggel és este...

Napközben éled tetszhalott létéből,
egy pillanatnyi fény a komorságban...

Estére, mint egy öregember elfárad,
reszkető lélekkel vonul vissza...

De reggel még halovány fénysugárral
küzdve, bágyadtan mosolyog...