fecske22 blogja

Levelet bontott lelkemben egy érzés,
valami ismeretlen furcsa remegés
nem tudom az okát, mi lehet ez?
Vizsgáljuk hát meg a tüneteket:
Enyhe szúrás a mellkasomban,
ha rágondolok a hiányodra.
Egyre szaporább levegővétel,
mikor eszembe jutsz az éjjel.
Szívtájéki fájdalom és dobogás,
ezt te idézed elő és senki más.
Jóleső zsibbadásos izomláz ott is,
ahol azt hittem eddig izmom sincs.
Sajnos van még kis alvászavar,
az üres hely mellettem felkavar.
Hőemelkedés az utolsó a sorban,
ha csókolsz előjön azonnyomban.
Összevetve minden tünetet, leszűrhetem,
súlyos a betegség, neve: SZERELEM.
Nincs rá gyógymód, ráadásul fertőző -
te utánad, így én lettem a következő.
Hogy elkerüljük a tömeghisztériát,
nem avatjuk be semmibe a médiát,
hanem biztonságos karanténba vonulunk
és ott az örökkévalóságig gyógyulunk...

:P

Istenem, add a szavakat
csókold ajkamra a mondatokat,
hogy meg tudjam köszönni
a sok szép percet Neki...

Kérlek, gyönyörűek legyenek
méltón fejezzék ki érzéseimet.
Súgd fülembe a legszebb dallamot,
mellyel most megvallhatom:

Mióta az életembe lépett
megváltozott már minden,
szivárványszín lett a szürke
mézédessé vált a keserű,
és csak egy gondolat hajt egyre...

megköszönni nem egyszerű!

Minden percben egyre jobban élsz bennem,
mint apró gyermek az anyaméhben.
Emléked csírája egyetlen kósza
gondolatra úgy szökken szárba,
mint eső utáni napsütésre
a föld legnemesebb élőlénye.
Te vagy nekem a szerelem-tölgyem
erős karoddal vígasztalsz engem,
vissza is húzol, ha menni vágyom
mégis utamra engedsz szabadon.
Ellenállsz viharnak csakis értem,
gyökeredet szakítod, ha kérem.
Nélküled nem élet lenne létem,
míg élek adósságom törlesztem...

(mert ilyen boldogságot adott,
a jó Isten énnekem!)

Nem kellenek a hangzatos szavak,
nem mondom, hogy az életem te vagy.
Az egekig miért dicsérjelek,
a szerelemben nem ez a lényeg.
Nem kürtölöm szét érzéseimet,
holdat, csillagokat sem ígérek...


...csak egyszerűen,
csendben szeretlek!

Mosolyt simított arcomra
két erős karod szerelmes mozdulata,
amikor reggel megjöttél.
A boldogságot szorítottad át belém,
ahogy erősen öleltél.
Dobbanástól dobbanásig éreztem
hozzád tartozom és neked élek,
szívem csak dübörgött sebesen.
Oly hirtelen jött el a búcsú perce,
elvitt az este, amint a nap nyugodott.
Nem maradt itt más, csak a belémkövült
emléked, a sáros nyom a bejárón ott kinn,
az érzés, hogy hiányzol és még el sem mentél.
Aztán már mindez halványul...
de valami még akkor is itt marad belőled,
érzem a levegőben, bőrömbe harapta magát,
itt hagytad, illatod maradt itt legtovább...