fecske22 blogja

Emlékezve rád, mert sohasem feledlek! :(

Messze száll sóhajom, de téged nem talál
leküzdhetetlen kettőnk között a távolság.
El kellett menned, s nem kérdezte senki
tőled, hogy most útra akarsz-e kelni?

Ez volt a nagykönyvben megírva fekete betűkkel,
eljött a perc és neked búcsú nélkül menned kellett.
Emlékedet itt hagytad miránk, kik szerettek
és akik téged soha el nem felednek.

Emlékezem rád én is, hiszen köztük vagyok,
kívánom, hogy vigyázzanak rád az angyalok!
Mosolyogj ott fenn is, mint itt lenn tetted,
szerezz vele örömet a veled együtt levőknek.

Ha másként rendelte volna a nagybetűs élet
ma velünk lennél és pontosan huszonhét éves.
Gyújtok ezért ma is egy szál fehér gyertyát,
és csendesen elmondok érted egy imát.

Hagylak

Göröngyös utak porában 
mellettem poroszkál az idõ, 
olykor karon fog és mesél, 
tekintetem értetlen, kérdõ.

Egy képet vetít elém a semmibõl,
szívem zokogva remeg bele.
Ezernyi furcsa kép köröz,
elragad, aláhúz a semmibe.

Elcseszett órák zsivalyában
hallgatom a múlt nyomorát,
mára ennyi maradt nekem,
csend tölti magányom gyomrát.

Mint ujjam vagyok a világban,
az élet elrohan mellettem,
az alagút végén feldereng,
s kapaszkodnék kósza fénysugárba.

Csak egy pillanat mûve lenne,
egyetlen lendítés a vég felé,
de kapaszkodom, bár lehet,
felderengõ emléked éltet még.

Kedves arcod maradt nekem,
mi nem enged, hajt küzdeni,
mégis közel a fény, erõsebb
elvágja-égeti indád gyökereit.

Hagylak, hisz neked menned kell.
Rám még vár ezer vesszõfutás,
érzem, hogy elszakad a fonál,
elveszik minden, egymás után.

Eltökélt arccal nézek a jövõbe,
hogy büszke légy rám,
mosolyogva búcsút intek
de örökké emlékezem rád.

2012.01.06.

Imola, Kata

kezdetben sírtam és haragudtam
nincs is Isten, ezt gondoltam
hogy volt képes az élet elvenni?
ezt nem tudtam elviselni

halálod veszteség volt és bánat
minden éjjel könnyeztem utánad
fájdalom, mely lyukat égetett
szívemen, sebet ejtett lelkemen

teltek a hónapok, múltak a percek
a magányos órák ismerősek lettek
mégis, lassan száradnak a könnyek
rád gondolnom napról-napra könnyebb

csak most kezdek rádöbbenni
ami történt, azon túl kell lépni
a legnagyobb ajándék volt életed
amiért mindig hálás lehetek

nem haltál meg, nem is tudnál
szívemben örökre helyet foglaltál
amíg gondolok rád itt leszel velem
csak azok mennek el, akiket elfelejtenek...

Egyedül vagyok és sétálok
egy ismerős sírnál megállok.

Magányom kopog, lelkem didereg
vánkosom márvány, testem megremeg.

Megpihen az este, a képzelet tovaszáll,
repíti az álom, egy emléknél meg-megáll.

Az este szendereg,
körben gyertyák égnek.
lepke száll a sírra,
virágillat csalja.

...

Újra ott vagyok nálad, veled
erősebben szorítom kezed.

Most nem hagyhatom, semmivé váljon,
úgy vágyom, igaz legyen az álom.

A kegyetlen valóság ismét magához ránt,
csak a magányt ölelem magamhoz, itt hagytál.

Elmúlik az este
a gyertyák leégtek,
álmos szemmel nézek
a halott lepkére...

Halvány mosoly suhan át
egy percre arcomon,
nem tárom fel nyomorom.
Hamis képet festek a világnak,
szépet, mindig boldogat,
ne okozzak fájdalmat
gyászommal másoknak.
Ki nem ismer, azt hinné
az élet napfény, nevetés.
Hadd lássa ő csak a jót,
higgye a valótlan szépet.
Jól mondják, nem minden
arany, ami fénylik...
Hazudik a tükör is,
hiába látom derűs arcomat,
az igazság égeti húsomat,
de te csak lássd azt,
amit festeni akarok,
elég ha én tudom:
hamis mosolyom
 szívem gyászol
belülről fájok.