Hagylak
Göröngyös utak porában
mellettem poroszkál az idõ,
olykor karon fog és mesél,
tekintetem értetlen, kérdõ.
Egy képet vetít elém a semmibõl,
szívem zokogva remeg bele.
Ezernyi furcsa kép köröz,
elragad, aláhúz a semmibe.
Elcseszett órák zsivalyában
hallgatom a múlt nyomorát,
mára ennyi maradt nekem,
csend tölti magányom gyomrát.
Mint ujjam vagyok a világban,
az élet elrohan mellettem,
az alagút végén feldereng,
s kapaszkodnék kósza fénysugárba.
Csak egy pillanat mûve lenne,
egyetlen lendítés a vég felé,
de kapaszkodom, bár lehet,
felderengõ emléked éltet még.
Kedves arcod maradt nekem,
mi nem enged, hajt küzdeni,
mégis közel a fény, erõsebb
elvágja-égeti indád gyökereit.
Hagylak, hisz neked menned kell.
Rám még vár ezer vesszõfutás,
érzem, hogy elszakad a fonál,
elveszik minden, egymás után.
Eltökélt arccal nézek a jövõbe,
hogy büszke légy rám,
mosolyogva búcsút intek
de örökké emlékezem rád.
2012.01.06.
Imola, Kata
Személyes