fecske22 blogja

Emlékezve rád, mert sohasem feledlek! :(

Messze száll sóhajom, de téged nem talál
leküzdhetetlen kettőnk között a távolság.
El kellett menned, s nem kérdezte senki
tőled, hogy most útra akarsz-e kelni?

Ez volt a nagykönyvben megírva fekete betűkkel,
eljött a perc és neked búcsú nélkül menned kellett.
Emlékedet itt hagytad miránk, kik szerettek
és akik téged soha el nem felednek.

Emlékezem rád én is, hiszen köztük vagyok,
kívánom, hogy vigyázzanak rád az angyalok!
Mosolyogj ott fenn is, mint itt lenn tetted,
szerezz vele örömet a veled együtt levőknek.

Ha másként rendelte volna a nagybetűs élet
ma velünk lennél és pontosan huszonhét éves.
Gyújtok ezért ma is egy szál fehér gyertyát,
és csendesen elmondok érted egy imát.

Zord időnek vége, lassan elfújja a szél
Sok virág nyílik, kismadár zenél.
Olybá tűnik, mintha tavaszodna
Locsogott húsvéti kölni is nyakamba.
Tavak, folyók kérlek vigyétek hírül:
Névnapot ünneplünk, vígan összeültünk.
Akadt még sonka s jó bor asztalodra,
Kívánom szép nap süssön kedves arcodra!

Remény

Rügyet bont egy érzés itt bennem legbelül,
mint apró rózsabimbó fejlődik észrevétlenül.
/lelkem éled?...mily különös.../
Furcsán ismerős érzés ez,
rég eltemetett, egészen mélyre.
Valami itt bennem bizsereg?
Már hinni sem merek...
Egy lepkeszárny-könnyű érintés.

A hatás: remegnek sejtjeim belé.

Hagylak

Göröngyös utak porában 
mellettem poroszkál az idõ, 
olykor karon fog és mesél, 
tekintetem értetlen, kérdõ.

Egy képet vetít elém a semmibõl,
szívem zokogva remeg bele.
Ezernyi furcsa kép köröz,
elragad, aláhúz a semmibe.

Elcseszett órák zsivalyában
hallgatom a múlt nyomorát,
mára ennyi maradt nekem,
csend tölti magányom gyomrát.

Mint ujjam vagyok a világban,
az élet elrohan mellettem,
az alagút végén feldereng,
s kapaszkodnék kósza fénysugárba.

Csak egy pillanat mûve lenne,
egyetlen lendítés a vég felé,
de kapaszkodom, bár lehet,
felderengõ emléked éltet még.

Kedves arcod maradt nekem,
mi nem enged, hajt küzdeni,
mégis közel a fény, erõsebb
elvágja-égeti indád gyökereit.

Hagylak, hisz neked menned kell.
Rám még vár ezer vesszõfutás,
érzem, hogy elszakad a fonál,
elveszik minden, egymás után.

Eltökélt arccal nézek a jövõbe,
hogy büszke légy rám,
mosolyogva búcsút intek
de örökké emlékezem rád.

2012.01.06.

Imola, Kata

kezdetben sírtam és haragudtam
nincs is Isten, ezt gondoltam
hogy volt képes az élet elvenni?
ezt nem tudtam elviselni

halálod veszteség volt és bánat
minden éjjel könnyeztem utánad
fájdalom, mely lyukat égetett
szívemen, sebet ejtett lelkemen

teltek a hónapok, múltak a percek
a magányos órák ismerősek lettek
mégis, lassan száradnak a könnyek
rád gondolnom napról-napra könnyebb

csak most kezdek rádöbbenni
ami történt, azon túl kell lépni
a legnagyobb ajándék volt életed
amiért mindig hálás lehetek

nem haltál meg, nem is tudnál
szívemben örökre helyet foglaltál
amíg gondolok rád itt leszel velem
csak azok mennek el, akiket elfelejtenek...